Cene gál István „ Nem én kiáltok” festményeihez
Írta Bocsó Imre
Nem kiáltanánk mi Uram de,
gyakran felüvölt a létünk.
Múltunk lassan szertefoszló.
Jövőnktől meg félünk.
Én sem kiálltok – de néha
lelkem felsikolt megriadva.
Édes hazám a szívedbe fogadtál,
s tudom emlékszel hőséges fiadra.
Aki sziklabércek fölötti csillagvilágából.
lejár s a rakodópart alsó kövén megpihen.
Némán figyelve. hogy figyelik-e vele.
Üzen-e a vén Dunával a magyarok Istene?
Mesél-e a múltról s, hogy milyen a jelenünk?
Hoz-e üzenetet, hogy biztos lesz a jövőnk?
Lelkünkbe gyökerezve él-e magyarságunk,
vagy gyökértelen hordalékként úszik el
NEMZETÜNK?
A festményen ami a vers megírására késztetett,
József Attila előtt egy kíváncsi kisgyermek áll mintha kérdezné
JÓZSEF ATTILA BÁCSI !
MI AZ A HAZA?
Ha egy kisgyermek ma
ezt Tőled megkérdezné,
tudnál-e válaszolni neki?
Földünk már kevés van
Sokunknak már talpalatnyi
sem maradt, de sírhantod
pénzen kell megváltani.
Dédapáink zsebében a krajcár
még csak kuncogott
Nagyapáinknak nyugdíj
már alig jutott.
Apáink zsebében a forint
harsányan röhög
Unokád, gyermeked már csak
EURÓT kap majd ha kap
De addigra már behozzák a
TESCOKBA beváltható utalványokat
Gyümölcseink nagy részét
már nem magyar nap érleli.
Gyáraink udvarán felsóhajt a csend.
Az Andrássy út csak félig miénk
Magyar bankok udvarán
idegen házőrző ugat.
Teremtőnk anyja
magyar a Golgotáról
szomorúan nézi.
Emberek mivé formáltátok
Kedves országomat
Romlik az erkölcs, bomlik a család.
Nincs biztos lakhelyed.
Mert a törvény a
kilakoltatót védi
A Világbank bűvöletében,
A honatyáknak nem ügye.
hogy végigsepert kis hazánkon
a svájci frank sortüze
Búzát érlelhetne,
energiát termelhetne napunk
De a pénzvilág készíti már
a globalizált világ vasfüggönyét.
Amit fölénk azért bocsátanak,
hogy megszabhassák.
Felénk, honnan fújjon a szél,
mikor és mennyiért
süthet ránk a nap.
S szívünkből majd így válik bytekkel szerkesztett kartotékodat
Uram! Adj nekünk, boldogabb holnapot!
Olaj és gázkorszak helyett NAPKORSZAKOT
