Az ember és a világ megváltása a keresztény kultúrában évente két nagy ünnephez és két történelmi helyhez kapcsolódik. Az egyik a születés, a szeretet és a remény ünnepe. A másik az áldozat, a megváltás és az ígéret biztató eseménye. Mindkét alkalommal a megváltó jelenik számtalan formában. Sokszor álszent és hamis módon. A két történet amit most leírok a megjelenés két nagyon hétköznapi formáját meséli el fényes ajándékok és egyházi külsőségek nélkül. Az első egy átélt karácsonyi esemény Betlehem igaz de furcsa üzenete az embereknek.
A címe talán ez lehetne:
KIS KARÁCSONYI SZERETET-FERTŐZÉS
December 23. délelőtt 11 óra. Hosszú várakozó kocsisor az egyik bevásárló központ előtti forgalmi jelzőlámpánál. A kocsikban ideges vagy kevésbé ideges vezetők, utasok. Ráérő ember talán nincs is közöttük. Van aki vállalkozásának ünnepek előtti utolsó tennivalóit intézi, mások bevásárolni sietnek, mert valami miatt a karácsonyi ajándékokra eddig nem jutott idő. Az úttest mellett az árok másik oldalán töpörödött kis öregember kínál eladásra egy talált vagy szerzett dísztárcsát. Nagyon kopott, de nem rongyos hosszú vasutas kabátot visel. Látszik rajta, hogy hajléktalan. Üzlet nemigen ígérkezik, pedig ki tudja mikortól viaskodik ott az isten, most jó adagban kimért hidegével. Elunva a dolgot, reménytelenül maga mellé teszi valahonnan szerzett portékáját. Gyermekeimmel nézelődünk mi is a kocsiban várakozva a szokatlanul lassú továbbhaladásra. Dísztárcsára nincs szükségünk, de valami elkezd bennem motoszkálni, mikor majdnem egyszerre szólal meg mindkét gyermekem – apu kéne valamit adni. Nálam nincs aprópénz, de lányom már nyújtja is a kétszáz forintos bankjegyet. Az emberke éppen odanéz, lehajtom az ablakot, alig hallhatót dudálva kinyújtom a pénzt, amiért ő odaszalad elveszi , megköszöni és visszaáll a helyére. Egy fél perc múlva ismét kis dudálás hallatszik. A mögöttünk harmadikként besorolt BMW -ből bankjegyet nyújt ki egy kéz. A kis öreg odaszalad, biztosan megköszöni, de nem tud visszaállni a helyére mert ismét kis dudaszó hallatszik. Kinyújtott kéz egy előttünk lévő Trabantból nyújt át adományt. Kis szünet után, egy Opel női utasa ismétli meg ugyanezt. Megindul a kocsisor előre araszolunk 100 métert, majd rövid idő múlva talán ismét ugyanennyit. Az apró dudahangok még mindig utolérnek. De ezek most nem az idegeskedő gépkocsivezetők türelmetlenkedő jelzései, hanem inkább a motorizált világ napi hajszával elfojtott karácsonyi csengőhangjai. A fiam aki ismereteim szerint (s biztos az én hibám miatt is) eddig soha nem foglakozott politikával megjegyzi. Ez az öreg bácsi a rendszer áldozata Láttad a kitűntetése ki volt tűzve a kabátjára. Még nem faggattam ki mit ért rajta, de megnyugodtam. Jó pár dolog biztos lesz az ó életükben is amit nemcsak a haszonért fognak csinálni. Hazafelé még beszélgettünk a rádió híreit kommentálva, mely szerint karácsonykor egykét napra lecsökken a hajléktalan szállók létszáma. Sokukat ilyenkor a család egy – két napra visszafogadja, vagy valamilyen jóérzésű ismerőse meghívja magához. Egyetértünk abban ,hogy olyan ez mint amikor a börtönből pár nap eltávozásra jó magaviselete miatt hazaengednek valakit, de a visszatérés kényszerével, kötelezettségével. Belém fészkelődött a gondolat ezek az emberek nemcsak áldozatai egy akármikori rendszernek (most éppen a jelenleginek) hanem nagyrészt a társadalom bűn nélküli elítéltjei is. Én viszont éppen e szomorúnak is nevezhető epizód miatt kaptam gyermekeimtől az év egyik nemcsak karácsonynak szóló ajándékát. Remélem sokan értik, hogy mit! Az első élmény zárásaként a következő sorok még kikívánkoztak belőlem:
Furcsa kert a szívünk kertje és a szeretet furcsa mag
Ha jó a talaj kicsirázik, pitypangtermést s magot ad
Mi gyermekláncfű bóbitaként, a világba szétrepül.
Az égi szellő addig fújja, míg sok új szívbe bekerül
A következő a napokban esett meg velem és a kettő összekapcsolódást az okozza bennem, hogy közeleg a Húsvét. Azt hiszem szokatlanul sokan várják a megváltást. Főképpen olyanok akik már nehezen tudják kivárni, hiszen éhesek, majd megveszi őket az Isten hidege, de várnak türelmesen. A húsvét az ő számukra remélhetőleg égi ajándékként Sándorral, Józseffel és Benedekkel megváltásként melegebb időt küld. Kenyeret, kolbászt, ünneplő ruhát, meg küldhetnének hozzá a földi hatalmaságok
Ide címnek talán a következő illik:
HAJLÉKTALANOK KATEDRÁLISA
Budapesten a Déli pályaudvarra egy olyan vasárnapi munkamegbeszélésre érkeztem, ami egy kis léptékű de önkéntes programot indít el az Afrikai szegénység felszámolására. A megbeszélés kezdetéig még jó egy órával rendelkeztem, így elindultam sétálni ki az utcára mikor a pályaudvar egyik sarkából egyházi zenét hallok. Arra vonzott a kíváncsiság és megdöbbentő dolog tárult a szemem elé. A pályaudvar üvegcsarnokából a Krisztina körút felé több lépcső vezet le. Ezeken a lépcsőn most összehajtott papírdobozokon olyan viseletes ruhájú emberek ültek, aki nagyon rászorulnak az adományokra, hálásak is érte, de egy részük a lopással szerzett napi megváltást sem tartja feltétlenül bűnnek. Ételosztó nagy edényt nem látok de lehet, hogy már elvitték, vagy még nem hozták. Az is lehet, hogy meleg ételt ma itt nem is kapnak. Állnak is a lépcsőkön és állnak lent a lépcsők előtt is, ahol ekkor már egy oltárnak kinevezett dísztelen asztal mögött furcsa magyarsággal egy lelkészféle ember beszél. Töri a magyart, de amit mond az törtebb magyarsággal is érthető lenne. Jézus üzenetét és példáját hirdeti másokért való szenvedésről, a szeretetről, a reményről, az áldozatról. S mintha az igét hallgató mindegyike, családjától eltaszított, pár évvel ezelőtt még másokért szenvedő, áldozatot hozó ember lenne, csendben sokan lehajtott fejjel hallgatják. A Szent Írás szavai után a lelkész imát mond, amit legtöbben némán hallgatnak, de sokan vele együtt mormolják. Közben a lépcsőn jönnek lefelé is, mennek felfelé is. Érkeznek újabb papírdobozosok is és leülnek. A jobb öltözetűek közül alig áll meg egy két ember. Csodálkozás látszik az arcukon, de kíváncsiság nem készteti maradásra őket.
Megszólal az asztal melletti elektromos orgona és a pap segítői (akiről később kiderült, hogy egy Koreából érkezett lelkész) zenével és dallal is tolmácsolják
Krisztus biztatását és üzenetét.
Ismét a Szent Írás igehirdetése következik. El nem megy senki de újak érkeznek.
A lépcső ülőket nézve, akikhez nem leszáll az ige, mint az eddig megszokott pódiumokról, hanem felfelé száll hozzájuk, furcsa gondolataim, kérdéseim
támadnak.
Ugyan hány épített lakhelye van a Teremtőnek kis hazánkban és szerte a világon?
Az itt ülő embereket ezekbe a házakba nem hívják, vagy oda csak drága ünneplő ruhába illik menni?
Hány olyan fűtött lakás vagy szoba van nálunk és szerte a világban, amiben nem lakik senki?
Mennyi élelmet adnak el áron alul, de még mindig hasznot hozva és mennyit semmisítenek meg, ha már nem lehet eladni?
Hány itteni igehallgató fizetett vizitdíjat? Jár-e valaki orvosi vizsgálatra egyáltalán?
A honatyáink jelentős része vallásos ember. Ha éppen erre siettek volna ők is a vasárnapi misére, hányan állnak meg és hányan maradnak itt?
Az itt maradó, vagy a szokott fényes templomába siető honatya lelkébe árad nagyobb Isteni áldás?
Mit mondtak volna el erről a következő napokban a parlamenti ülésen?
Ha tudomásukra jut, hogy jövő héten ismét lesz itt Istentisztelet, kik jönnek ismét el, és hívnak-e másokat magukkal?
Történik- e utána az otthontalanok, kirekesztettek érdekében valami?
Nézem a csendben, szelíden, elfogadóan figyelő, új ruhára és meleg ételre,
befogadó otthonra váró sorstársainkat. Úgy érzem valahol most álruhában a
Megváltó is ott ül közöttük és egészen kicsit átszerkesztve József Attila sorai
jutnak az eszembe
A semmi ágán ül szívük,
Kis testük hangtalan vacog
Köréje gyűlnek szelíden
S nézik, nézik a csillagok.
Indulok elfelé úgy érezve, hogy nem egy pályaudvarról, hanem egy templomból távozok és valami furcsa fohász kezd el bennem szavakat ölteni.
Uram valamelyik csillagodról lásd meg őket, hallgasd meg szívük gondolatait,
gondolkodj el róluk, segíts rajtuk és ösztönözz erre minket is!
AMEN!
