VITA AZ ATOMERŐMŰ-KAPACITÁSOK ÉS AZ ALTERNATÍV MEGOLDÁSOK VERSENYKÉPESSÉGÉRŐL ÉS HASZNÁRÓL
A múlt századba tehettek időutazást, akik olvasták Molnár László május 4-én megjelent írását Paks II nem váltható ki semmivel címmel. Ez önmagában is szomorú, mert az írás célja vélhetően nem a múltba révedés, hanem energetikai jövőképünk felvillantása lett volna. A csalódottságot fokozza, hogy az írás szakmai hibákkal is erősen terhelt, már az első érdemi bekezdés annyi tévedést tartalmaz, hogy ezek tisztázása önmagában is feszegeti a rendelkezésre álló terjedelmi kereteket. De lássuk részleteiben.
„Hiába fúj a szél ingyen, hiába süt a nap ingyen, a nap- vagy szélenergiából villamos energiát készíteni igen drága és nagyon beruházásigényes dolog.” A szerzőnek sikerült éppen a legolcsóbban elérhető és működtethető, éppen ezért világszerte leggyorsabban terjedő technológiákat kiragadnia – bár való igaz, hogy ezek 20 éve még valóban drágák voltak. De beszédes, hogy az EU-ban tavaly az új kapacitások 51 százaléka szél-, 27 százaléka naperőmű volt. De az EU-ban bizonyára mindenki tévúton jár…
A szerző azt is állítja, hogy „a legkomolyabb intézetek (OECD, Fraunhofer-Institut stb.) szerint az atomenergiával gyártott áram jóval olcsóbb, mint az „ingyenszélből vagy -napból előállított”. A kedves olvasó számára nyilván feltűnt, hogy az OECD nem „intézet”, hanem Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet, vagyis az iparosodott országok egyik gazdasági szövetsége. A Fraunhofer-Institut 69 kutatóműhelyével Európa legnagyobb alkalmazott kutatást végző intézménye, 24 500 tudományos munkatársat foglalkoztat – de nem foglalkozik atomenergiával. Energetikai kutatásaik öt területre irányulnak, ám kizárólag a megújuló energiaforrásokat és a hatékonyságot érintik. És minden fórumon a megújulók árelőnyére és egyéb erényeire hívják fel a figyelmet. Bizonyára ők is mindannyian tévednek…
A cikk szerint: „Emellett a megújulók kiszámíthatatlan működésének szabályozása miatt drága energiatárolókat, tartalékkapacitásokat és új hálózatokat kell építeni.” Ezzel szemben a tény az, hogy a megújulókat nem lehet egy kalap alá venni (e tekintetben sem), hiszen vannak jól szabályozható formái, mint a biogáz. A kiszámíthatatlanság említése legalábbis meglepő, hiszen ma a meteorológia gyorsan fejlődő és jól jövedelmező ága éppen az energetikai célú előrejelzés (a magyar energiahatóság is kötelezte a szélerőművek üzemeltetőit, hogy 30 nappal előre adják meg várható termelési adataikat).
Ami a drága tartalékkapacitásokat illeti, az a XX. században volt téma, ma már intelligensebb megoldásaink vannak, így például az okos-energiarendszer. De ha már a költségek miatt aggódunk: az évszázad legdrágább hazai beruházása a kormányzati kommunikáció szerint is az orosz atomerőmű lesz, amelyet orosz fűtőelemekkel fogunk működtetni – miközben a fejlett világ az energetikai függetlenség útjára lépett. Európában az energiatárolás és az okosrendszer a fő kutatási terület és exportlehetőség. Nem csoda, hogy az energiaforradalom élén a mérnöktársadalom viszi a zászlót!
A cikk többi bekezdésének állításait, amelyekben a szerző igyekszik negatív színben feltüntetni a nap- és szélenergiát, ugyancsak kiigazíthatnánk, de a terjedelmi korlátok okán itt inkább a mélyebb összefüggések megfogalmazására célszerű áttérni. Einstein szerint: „Egy problémát nem lehet ugyanazzal a gondolkodásmóddal megoldani, amivel azt létrehoztuk.” Ezt az energetikára alkalmazva: a szűk látókörű műszaki szemléletet a multidiszciplináris megközelítésnek kell felváltania. Ugyanis az energiatermelésben jártas szakértők nem ismerhetik kellően a fogyasztásoldali technológiák hatékonyságnövelési lehetőségeit, de nem ismerhetik a környezetgazdálkodás egyéb területein rejlő lehetőségeket sem, hiszen nem kaptak ilyen képzést.
Pedig az épület- és közlekedésenergetika, a hulladék- és vízgazdálkodás, a mező- és erdőgazdálkodás ma már ezer szállal kapcsolódik az energiagazdálkodáshoz. A potenciális szinergiákat a tértudományok nélkül nem lehet feltárni – ezért élvonalbeli, energiatervezéssel foglalkozó kutatóintézet vagy egyetemi tanszék ma nem működhet geográfus nélkül. Ráadásul az energetikusok nem nagyon tanulnak társadalomtudományokat sem, pedig az energialánc folyamatainak hátterében az emberek és fogyasztási szokásaik állnak. Ha ezt nem vesszük tudomásul, nem adhatunk helyes válaszokat a problémákra. Summa summarum, leegyszerűsíteni a fent vázolt rendkívül bonyolult összefüggésrendszert arra, hogy Paks II kiváltható-e nap- és szélerőművekkel, nem nevezhető XXI. századi megoldáskeresésnek.
Mert a XXI. században a kutatók már nem erre keresik a választ. Minden valamire való szakember tudja, hogy a megújulókra való átállást végre kell hajtani, és ez a jelenlegi eszközrendszerrel már megoldható. A nemzetközi fősodorban a kutatási kérdés ma az, hogy a 100 százalékos megújuló energiarendszer hogyan és mikorra valósítható meg. A legfőbb akadály tehát nem a technológia, hanem a szemléletmód. Például az energiafogyasztás alakulását az energetikusok rendre túlbecsülik. Így 1958-ban írt munkájában a kor legkiválóbb hazai szakértője, Lévai András (Kossuth- és Széchenyi-díjas energetikai mérnök, egyetemi tanár, a műszaki tudományok doktora, az MTA rendes tagja) 2000-re 140 TWh áramfelhasználást prognosztizált, ám az végül alig haladta meg a 40 TWh-t. És Paks II kapcsán is ugyanez a baj. Ezt is olyan feltételezett fogyasztásnövekedéssel indokolják, amit a teljes energiarendszer szintjén végzett elemzéssel nem igazoltak.
Viszont egy, az ELTE-n készült számítógépes analízis szerint annak ellenére csökkenhet az áramfogyasztás 2050-re, hogy addigra a közlekedésben és a fűtésben is megtörténik a villamos energiára való átállás. Ez a kutatás arra is rávilágít, hogy:
a) az energiarendszer a globális környezeti válság egyik fő oka, így az irányváltásnak (benne az atomerőművek leváltásának) nincs alternatívája;
b) az energetikusi háttér szükséges, de nem elégséges feltétele a szakszerű energiatervezésnek: át kell térni a „nem energetikus szakértők” bevonásával folyó teammunkára;
c) az energiafelhasználást 2050-re legalább 40 százalékkal kell csökkenteni (ez az EU hivatalos célja, de ennél több is elérhető);
d) a fennmaradó energiaigényt megújuló energiaforrásokkal kell fedezni, figyelemmel a fogyasztóoldali befolyásolás lehetőségeire, a nemzetközi együttműködésre (Energia Unió) és az energiatárolás egyre olcsóbb lehetőségeire;
e) a mai alaperőművek, így az atomerőművek is a fejlett országok energiarendszeréből eltűnnek, mert nem alkalmasak kellően rugalmas termelésre. Ezt már nemcsak kutatók, de a brit és amerikai rendszerirányító, sőt az atomerőműveket is építő EdF egyik csúcsvezetője is nyíltan képviseli.
Az atomipar összeomlása a végjátékhoz ért. A meghatározó iparági szereplő, a Westinghouse csődben van. Az elmúlt 5-10 évben lényegében már csak Kína épít atomerőművet (miközben megújulós kapacitásait tízszeres ütemben bővíti). A bukás oka, hogy a súlyos atomerőmű-baleseteket nem sikerült elkerülni – ezek következményei, a szigorodó biztonsági előírások pedig megdrágították az atomáramot. Ráadásul a normális működés legnagyobb kihívására, a kiégett fűtőelemek elhelyezésére sincs működő létesítmény, és nincs épkézláb finanszírozási modell sem. Ezért az atomerőműveket kivonják az európai termelésből – 2000 óta nyolc paksi kapacitásnyit. Ahol mégis épül ilyen, ott ezt a politikusok az adófizetők pénzéből állják, mert épeszű befektető atomerőművet nem finanszíroz.
Eközben nálunk a mindezekre fittyet hányó hazai szakértők újabban a megújulók elterjedésével járó, feltételezett ellátási problémákkal riogatnak. Ám állításaikat az üzemi tapasztalat nem igazolja: egy jól felkészült szakembergárda már ma is kiemelkedő szolgáltatást tud nyújtani akár 60 százalék körüli megújulóenergia-részarány mellett is. Dániában az áram 42 százalékát szélerőművek, 14 százalékát biomassza, 3 százalékát a napelemek adják, ám az ellátásbiztonság mutatói világviszonylatban is kiemelkedők.
Lényegesen jobbak, mint nálunk, ahol egy atomerőmű a rendszer zászlóshajója.
A szerző az ELTE oktatója, az LMP szakértője
Forrás: magyaridok.hu
