Válasz: Körülbelül 100 százalék. A jelenlegi amerikai adminisztrációt látva: pontosan 100 százalék.
Az idézett szöveg nem valamelyik amerikai talkshowban elhangzott viccből való, hanem a közelmúltban a Cleantechnica szakportálon publikált gondolatmenetből melynek végkövetkeztetése, hogy a legpusztítóbb nukleáris balesetek mögött is, mindig emberi hiba áll- és ez, így már egyáltalán nem mulatságos.
Az HBO épp a befejezéséhez ért a csernobili atomerőmű 1986-os katasztrófáját feldolgozó minisorozatával. A visszajelzések alapján a legnépszerűbb szériák kedveltségével egy szinten jegyzett történet sikere, hogy bár a dráma több cselekményszálához is átvette Alekszejevics: Csernobili ima című vallomáskötetének tételeit, végig megmaradt a naturálisan dokumentarista vonalon.
Az őszinte, nem ítélkező vonalvezetés teszi lehetővé, hogy a mai néző számára a felfoghatatlan emberi, műszaki, strukturális, társadalmi tragédia különböző szintjei legalább a kérdésfeltevés szintjén dekódolhatók legyenek.
Mégis: mekkora egy atomerőmű súlyos baleseti kockázata?
A Cleantechnica cikke abból a hivatalos állításból indul ki, mely szerint a súlyos atomerőművi balesetek statisztikailag mintegy 20 ezer reaktorévente történnek. Ez annyit jelent, hogy a világban működő összes atomreaktor (ez jelenleg 454 darab) működési idejét összesítve, 20 ezer munkaévre esik egy ilyen eset. Ez az arányszám egy 2003-as európai tanulmány megállapításaira támaszkodik, és ténylegesen nem túl pontos. Ha csak a statisztikai adatokba kapaszkodunk, akkor a tapasztalati tételekből az olvasható ki, hogy ez az arányszám igazából csak 1550-et mutat (azt alapul véve, hogy 11 ide sorolható „esemény” esett 17 ezer reaktorévre). De ez is csupán játék a számokkal, és ezzel a mutatóval alig kerülünk közelebb a tényleges válaszhoz. Körülbelül annyit ér ez a számmisztika, mint az az általános vélekedés, hogy a nukleáris energiaipar átlagosan 20 évente „produkál” egy-egy ilyen esetet (lásd: Sellafield 1957, Harrisbourg 1979, Csernobil 1986, Fukusima 2011 stb.).
Az iparág hivatalos, alapinformációs weboldalán, a World Nuclearportálon mindenesetre arányszámok nem szerepelnek e témával kapcsolatosan. Helyette az olvasható, hogy: az efféle súlyos nukleáris balesetek mintegy 80 százaléka emberi hibákra vezethető vissza, melyek többsége rejtett szervezeti gyengeségekből ered, így, ha ez utóbbit fel lehet számolni, akkor a baleseti statisztika is javítható. Ez már logikusabban hangzik a puszta számaránynál, de az általános igazságon túl ennek sem lehet sok hasznát venni.
Két évvel Csernobil előtt
Azért nem, mert a biztonság és a kockázat témakörében már 1984-ben megjelent alapműben (Normál balesetek: Együttélés magas kockázatú technológiákkal) Charles Perrow levezette, hogy a minél bonyolultabb rendszerek működésének, annál inkább velejárói a balesetek („hibák”). A Yale szociológia professzora, a vizsgálatai során arra jutott, hogy az olyan komplex technológiai rendszerek, mint amilyen a légi forgalom, a vegyi üzemek vagy az atomerőművek (és egyebek) hajlamosabbak arra, hogy több és váratlan hibát produkáljanak. „A társadalom bonyolult és szorosan összekapcsolt rendszerei miatt e balesetek elkerülhetetlenek és nem is tervezhetők” – írta körül az emberi tévedést a rendszerhibák eredő okaként a professzor. Mindezt két évvel a csernobili katasztrófa előtt.
Részlet a Csernobil című tévésorozatból HBO
Logikai értelemben ugyanerre jutott a fent idézett cikk szerzője – amúgy iparági mérnök – George Harvey is. A gond az – írja a Cleantechnicában, hogy az egész nukleáris ipar kétféle módon számol: míg az egyik esetben (amikor az üzemi teljesítményt, az üzemanyag cserét stb.) a végtelenül precíz oldalát mutatja, a másik esetben viszont (például amikor a biztonság vagy üzemzavar kérdése kerül elő) sosem ad egyenes, tiszta válaszokat.
De ennél is nagyobb a gondot okoznak a biztonsággal kapcsolatos kijelentésekkel, mivel a súlyos reaktorbalesetek kockázati arányaként elfogadott 1:20.000 számot Harvey szerint azzal kell kiegészíteni, hogy „kivéve, ha valaki valami hülyeséget csinál”. Márpedig szerinte nem az a kérdés, hogy a „hülye dolog” meg fog-e történni, hanem, hogy az akkor majd előidéz-e rendszer-összeomlást.
George Harvey a publikus adatok alapján végül is kiszámolta, hogy egy véletlenszerűen kiválasztott atomerőmű milyen kockázattal fog a működési ideje alatt „központi káreseményt szenvedni”. Ennek valószínűsége pedig szerinte nem 1:20.000, vagy 1:1550, hanem 2,66 százalék. Vagyis nagyjából 1:40-hez az esélye arra, hogy a reaktor atommagja a működési ideje során leolvadjon.
Kérdéses ellátásbiztonság
De nem kell ahhoz a reaktornak súlyos balesetet sem szenvednie, hogy az atomerőmű építés és működtetés mellett rendre felhozott érv, az ellátásbiztonság megkérőjelezhető legyen. Az ugyanis csak szólamok szintjén igaz, hogy az atomerőművet csak be kell kapcsolni, és az képes az üzemanyagcellái kimerüléséig zavartalanul termelni. Ez nem igaz; ahogyan azt tavaly decemberben a Napi.hu megírta: nem is csak az új reaktorokkal van baj. A paksi négy reaktor 2018-ban egyáltalán nem volt képes zsinórban termelni, és így a hálózatba leadott teljesítménye sem volt egyenletesnek tekinthető.
Így nézett ez ki (ahol a kék mező mutatja az atomerőmű teljesítményét).
