A napelem sötét, majdnem fekete felülete alapvetően megváltoztatja a felszín fényvisszaverő és elnyelő képességét (szakszóval az albedóját). Míg a sivatag homokja a beeső fénysugárzás nagy részét visszaveri, a napelemek a nagy részt éppen elnyelik. A jelenleg használatos legjobb napelemek sem képesek azonban az elnyelt napenergiának körülbelül 15 százalékánál nagyobb részét elektromos árammá alakítani, a fennmaradó elnyelt energia így hővé alakulva távozik.
Ha mindez csak lokális jellegű változásokat okozna, abból még nem lenne nagyobb baj, de ha nagy méretekben kezdenek el betelepíteni egy sivatagot napelemekkel, akkor sokrétű és távolra is ható környezeti változások indulnak el.
A kutatók modellje szerint a sivatag felületének 20 százalékos “letakarása” környezeti láncreakciót indít be. A napelemek által kibocsátott hő ugyanis olyan hőmérséklet különbséget idéz elő a szárazföld és a környező tengerek felszíne felett, hogy csökkenti a légnyomást, és ennek hatására megnő a nedves levegő emelkedése, esőcseppekbe rendeződése, ami monszunszerű esőzésekhez vezet.
Több csapadék hatására a sivatag kizöldül, de a növények is sokkal jobban elnyelik a fényt, mint a homok, ezért újraindul a körfolyamat. A sivatagok tehát termőre fordulnak, miközben a napelemek rengeteg energiát termelnek – minden ideálisnak tűnik az ember szempontjából, ám mégsem az.
A modell szerint például a Szahara 20 százalékának lefedése 1,5, 50 százalékának letakarása pedig 2,5 fokkal megnöveli a helyi átlaghőmérsékletet, és ez a felmelegedés az atmoszféra és az óceánok mozgása miatt globális melegedést idéz elő.
A Szahara 20 százalékos beépítése 0,16, 50 százalékos beépítése pedig 0,39 fokkal növelné a Föld átlaghőmérsékletét. A sarki térségek azonban jobban melegednének, mint a trópusok, ami óriási mennyiségű jég elolvadásához vezetne. A csapadék mennyiségi eloszlása is megváltozna, az Amazonas régiója például szárazabbá válna.
Forrás: g7.hu
