Mérlegre tettük, mit adott a magyar energetikának Orbán Viktor, és mit kapott (vitt el) attól két kormányzati ciklus alatt.
Amikor 2013 májusában Ed Davey brit energia- és klímaügyi miniszter Budapesten tárgyalt, egy pillanatig úgy tűnt, hogy London és Budapest mehetne ugyanarra is tovább. Ekkor még szó nem volt arról, hogy Orbán bemegy a spájzba az oroszokért, és egyike volt a kósza választási kampánytémaötleteknek a szeptemberben beharangozott, de valójában csak a 2014-es kampányfinisre kiélesített rezsiharc. A brit energiaminiszter azt szerette volna megtudakolni, megyünk-e velük, mert ők úgy látták, hogy a két ország hasonló problémákra (mint elöregedőben lévő nukleáris termelőerők, jelentős arányú gázimport, karcsú saját energiaforrás stb.) keresi a válaszait, és együtt talán gyorsabban és többre jutunk.
Edward Davey a hvg korábbi interjúján 2013 májusában
© Stiller Ákos
Davey aztán harcosan menetelt is azon az úton, amit a brit kormány akkor kijelölt magának. Végtelenül leegyszerűsítve ez az út arról szólt, hogy a kormány minden lehetséges energiaforrást és termelési technológiát, technikát megvizsgál, paramétereztet és megmér a piacon, és csak a szigetország energetikai önállóságának növelését és biztonságát használták viszonyulási pontként. Így lett az Egyesült Királyság egyszerre a zöldenergia-befektetések európai paradicsoma, a magas szinten stabilizált gázimporté, és ha megroggyanva is, de még mindig atomerőműépítést is támogató ország. A brit példából a magyar kormány egyetlen tételt tett saját alapélménnyé: a menetelés csökönyösségét. Ennek viszont mára az lett az eredménye, hogy London és Budapest energetikai útjai között akkor se lehetne nagyobb a távolság, ha eleve ellentétes pólusokról indulunk el.
Rezsi és rendszer
Két kormányzati ciklus után Orbán Viktornak persze sok mindene van. Például egy államosított lakossági gázpiaca, egy alaposan szétvert árampiaca, mindkettőn megvívott rezsiharcok eredményeként ma is vannak a piacinál kedvezményesebb árúnak hazudott lakossági áram- és gázárai. Van egy a rezsicsökkentés őrzésére mesterségesen és erőszakoltan létrehozott közműszolgáltatója (ENKSZ), amelyet a kormány mostanra megpróbált ugyan konszolidálni (nevében is, de főként a vezetés szakmaiságában), ám ettől még a Nemzeti Közművek a szektor értelmetlen vízfeje – ami sokba is kerül. (Az, hogy mennyit ér a szintén e lajstromra, de külön tételként írandó Németh Szilárd, akit 2014-ben a Fidesz talpasai közül a rezsiharcos demagógia emelt ki és tett a párt alelnökévé, alig egy hónap múlva kiderül.)
Van Orbánnak még egy többször is vérig sértett, évekig fejőstehénnek használt állami energiaholdingja (MVM), és egy előbb szétforgácsolt és tönkretett, majd csak részben rehabilitált szakmai háttérbázisa (Magyar Energetikai és Közmű-szabályozási Hivatal – MEKH), valamint egy szakmailag láthatatlan értékű fejlesztési minisztériuma (NFM). Utóbbiban előbb az bizonyult csúcsteljesítménynek, hogy a Simicska Lajos „helytartójából” Orbán Viktor hívévé (is) lett Németh Lászlóné vezethette (akit azonban évekig mégiscsak Simicska embere irányított), majd pedig az, hogy az új kabinetben az őt követő „kisvárdai kisember”, Seszták Miklós képes volt Lázár Jánost is keresztbe harapni (igaz viszont, hogy Seszták irányítása alatt sem lett semmi a már 2016 őszére beígért újabb rezsicsökkentési tervből).
Orbán Viktornak van egy drágán, ügyeskedve, uniós pénzen megépített, de máig nem használtan is stratégiainak mondott nagy gázcsöve Szlovákia felé(amit máris sikerült eladni a Molnak). Van a MET-en keresztül egy nagy gázturbinás erőműve, Mészáros Lőrinc nevével fémjelezve pedig még széntüzelésű erőműve is, utóbbi legalább 2025-ig elpöföghet. Van egy megkezdett, de már az első kapavágás előtt is rengeteg irányból megcibált Paks II. projektje is (legutóbb épp a sűrűn telepített reaktorok problémái és az engedélyezési hatóság összeférhetetlenség-kérdését kezdték feszegetni az újságírók).
Mindezekre amolyan díszítésként ott van jó néhány haragos Európából; köztük németek (a gázszolgáltatók megfojtása miatt az E.On és az RWE haragszik, a szélenergia és úgy általában a megújulók ignorálása miatt pedig a Siemens), olaszok (a Tigáz miatt az ENI), hogy a szélturbinastop miatt értetlenkedő spanyolokat, illetve a Paks II. miatt tényleg perre menő osztrákokat ki ne felejtsem, És én ide sorolom az iráni nukleáris kalandorkodás miatt úgy általában minden civilizált európai értetlenkedését is.
Se függetlenedés, se zöldülés
Két pontba szedve megmutatható, hogy az eddig felsoroltaknak köszönhetően mit veszített az elmúlt 5-8 évben a magyar energetika – mit veszítettünk mi.
Az egyik tétel az, hogy bár a kormányzati zászlóra az „önellátás” és a „függetlenedés” szavait hímezték, Magyarország energiaimport-függősége egyáltalán nem csökkent. És itt nem elsősorban arra kell mutogatni, hogy az ipari fogyasztók kiszolgálása érdekében mennyit importál az európai áram- és gázpiacról. Hanem arra, hogy idehaza az elmúlt két ciklus alatt sem épült egyetlen egy komolyabb méretű erőmű sem, miközben a Mavir legutóbb is azzal állt elő, hogy 2030-ig legalább 5 GW új termelő erőművi kapacitástkellene a hazai rendszerbe építeni. 2018 januárjában, így néz ki a hazai áramtermelés:
A termelés több mint 40 százalékát a Paksi Atomerőmű (kék) pumpálja a rendszerbe, ha a gyakori meghibásodásokat ki kell egyenlíteni, akkor a gázerőművek (sárga) durrantanak be, a kettő közti (zöld) sáv pedig a lignitet égető Mátrai Erőmű. Minden más (szél: türkizkék, rózsaszín: biomassza, piros: szemétégető erőművek) marginális.
A visontai napelemrét persze szép, és van, aki szerint a pécsi is megsüvegelhető (nem, valójában ez nem tehető meg), de azért az előbbi 16, utóbbi meg 10 MW csupán. A tavaly ősszel átadott turai pedig – bár tényleg különleges (geotermikus) – még mindig csak 3 MW-os. Ezt a problémát Paks II. nem tudja megoldani, és a tavaly építési engedélyt szerzett, épülgető sok kis naperőműtől se számítsunk nagy csodára.
A másik tétel még inkább belátható: az elmúlt év zöldenergia-ellenes struccpolitikáját elég, ha más országoknak eredményeire vetítjük. Például: Magyarországgal nagyjából egy időben építette meg az első szélerőműveit India, ahol a szisztematikus tervezés, beruházásösztönzés és építkezés azt eredményezte, hogy 2018. január 31-én 32,8 GW termelőkapacitás dolgozott a rendszerében. Ez szinte éppen a százszorosa annak a 329 MW-nak, ami nálunk működik (2010 óta, amikortól nálunk nem épült-épülhetett újabb szélturbina).
Pedig a szélenergiában nagy fantázia van, Németországban a legutóbbi áramaukción már az váltott ki némi mérgelődést, hogy 47 euró fölötti átlagáron ütötték le a szeles egységárat, miközben az tavaly novemberben már benézett 40 euró/MWh szint alá is. Az ár azért is fontos visszajelzés, mert ma a hozzáértők az újonnan épülő atomerőművekre kalkulált termelési egységárat 100 euró/MWh körülire teszik – legyen szó Finnországról, Angliáról vagy Törökországról.
Miután Ed Davey hazautazott Budapestről 2013 májusában, többé nem is igen nézett vissza. Nem magyarázta meg Orbán Viktornak, hogy az ő épülő atomerőművük nem is olyan, mint amit a magyar miniszterelnök álmodik, és nem is olyan rendszerben gondolkodnak, mint amilyet Magyarország tervez. Hogy az angoloknak lett-e igazuk? Egy friss termelési jelentés szerint Nagy Britannia 2017-ben már éppen annyi zöldáramot termelt, mint amennyi az egész szigetország fogyasztása volt 60 évvel korábban. Ennél is sokatmondóbb, ha megnézik az Egyesült Királyság tavalyi energiatermelési diagramját:
A britek sokszínű, egymást kiegészítő, egyre kevésbé gázfüggő – és kétségtelenül az önellátás felé tartó rendszert építettek-építenek. Éppen akkortájt kezdtek bele, mint mi.
Forrás: hvg.hu
