A lakossági fogyasztók állami védettsége tovább már nem fenntartható

Az összehasonlíthatósághoz onnan érdemes indulni, hogy Európában már bő egy évtizede zajlik egy strukturális átalakulás, egy olyan beruházás igényes váltás, aminek költségeit alapvetően kétféle módon fizettetik meg a kormányok a lakossággal és a fogyasztókkal. Az egyik út arra visz, hogy az állam valamilyen támogatási rendszeren keresztül, a központi büdzséből, illetve uniós támogatási pénzekből visszajuttat a fogyasztónak több-kevesebb pénzt a szükséges beruházásokhoz; van például napelemes pályázat és otthonfelújítási program. A másik út pedig arra visz, hogy a kormány azokra terheli vissza az átalakítás költségeit, akik e helyzetnek az okozói; vagyis: a fogyasztói árra rakódnak rá különböző jogcímen az átalakítás költségei.

Azt azonban érdemes tudni, hogy az EU 27 tagállama közül egyedül a magyarországi rendszert alakították ki úgy, hogy a lakosság egyáltalán ne fizesse ezt az energiaadót. Minden efféle költséget a nem lakossági fogyasztók (tehát a termelők, a hálózati cégek, a kereskedők és főként az ipari fogyasztók) viselnek. Fontos ismérve a rezsimnek, hogy a rendszerváltozás költségei alól deklaráltan mentesítette a lakosságot. Ennek fejében viszont Magyarországon fizetik az energiafogyasztásért a legmagasabb áfakulcsot nem csak az EU-ban, de az egész világon. Sok országban az állami szabályozás e tételt az 5 százalékos áfakulcs kategóriába sorolja, amivel ugyancsak támogatják a fogyasztót. Az nem feltétlenül triviális, hogy – mint nálunk – a legmagasabb áfakulcsba tartozzon az energia, és innentől kezdve ez redisztribúciós filozófia kérdése – az, hogy az energiarendszer átalakításához szükséges plusz pénzt a kormány az áfában szedi be, és abból központilag juttatott jótéteményként csomagolva oszt vissza az általa preferált beruházásokra, vagy hagyná érvényesülni a piaci termékárakat és például az energiaadó bevezetésével megemeli a termék árát, ami az alacsonyan tartott áfa ellenére is eléggé ösztönözni tudná a fogyasztót a takarékosságra és a beruházásra az optimálisabb fogyasztás elérése érdekében.

Amikor tehát a német és a magyar áramszámlát egymással szembe állítják azzal, hogy az előbbi az utóbbinak a háromszorosa, akkor azt kell tudni, hogy ez azért van, mert Berlinben az a döntés érvényesült, hogy a lakosságot kezdték el terhelni a magasabb áramárral, illetve a zöldenergia-termelés miatt az áram árára rakódó adótételekkel. Ez az, ami miatt többet kell fizetniük. De ez a magas áramár vélhetően nem csak a megújuló energiatermelők térhódításához vált a legfontosabb motiváló tényezővé, hanem ahhoz is, hogy a lakossági fogyasztó keresse azokat az utakat, amivel kevesebb, kevésbé pazarló lehet a fogyasztása, alacsonyabb lehet a villanyszámlája. Ez a logika érvényesül az áramban és a gázban is, és ezért a németek több mint 20 éve szigetelnek, napelemet tesznek a háztetőre, és ma már nem épülhet úgy családi ház sem, hogy két villanyautó töltésére elegendő kapacitású energiatároló rendszert ne építenének bele.

A német rendszer lényege egy felhívás: tessék odafigyelni! Ehhez képest nálunk fejjel lefelé fordított a logika, így kisebb az ösztönzés is. A problémát az jelenti, hogy mostanra eljutottunk odáig, hogy a lakossági fogyasztó effajta állami védettsége már nem fenntartható. A háztáji méretű napelemes rendszerek elszámolási rendszerének változása, a szaldó-bruttó billentés egyrészt azt jelzi, hogy a teljes áramhálózati infrastruktúrára vetítve is elég sok napelemes rendszer került a háztetőkre, másrészt viszont azt is, hogy változtatni kell, mert nem lehet már a korábbiak szerint az energiatárolás költségeitől „megvédeni” a lakossági fogyasztót.

– Tegyük tisztába: miért nem lehet?

– Azért, mert a másik oldalon már nincs hova, kire és milyen (az európai uniós energetikai jogszabályokkal összeegyeztethető) módon elfogadható indokkal másra terhelni az újabb költségeket.

– Én úgy látom, hogy ennek már most is vannak nyomai, mert elég előkeresni egy néhány évvel ezelőtti villanyszámlát és egy frisset, és a felsorolt díjtételek között látható némi változás. Hogy védhetők így tovább a rezsiharc eredményei?

– Leegyszerűsítve a választ: a rezsiharc az áram árának befagyasztásáról szól. Ám ezen a magyaros úton a rendszer mostanra eljutott oda, hogy a lakossági villanyszámlában a mesterségesen alacsonyan tartott áru termékrészaránya már kisebbség, összehasonlítva a rárakódó egyéb költségekkel. A villamos energia ára – részarányát tekintve – egyre kisebb. Miközben egy évtizede ez nagyjából 52 százalékot adott a számla végösszegéből, ma már csak 40 százalékot jelent.

A jelenlegi helyzet azonban lehetőséget teremthet a valódi kereskedelmi viszonyok kialakítására. Az erőművektől a lakás villanyórájáig az áramot el kell juttatni, ám ahogyan egyre komplexebbé válnak ezek a rendszerek, úgy lesz ennek mind nyilvánvalóbb módon árnövelő hatása is a végfogyasztóknál, mert ezeket a költségeket a rendszerben meg kell tudni téríteni.

– Ehhez a szabályozásban szemléletváltásnak kellene történnie, aminek én nem látom a jeleit. Valamit esetleg nem veszek észre?

– Az évek óta bebetonozott állapot felszámolása felé két finom kormányzati lépés is mutat. Az előző energetikai államtitkár, Kaderják Péter vezetése alatt születtek olyan döntések, amivel adott esetben a teljesen alanyi jogon járó rezsicsökkentett struktúrát meg lehet pingelni. Sőt, ezek segítségével, adott esetben akár egyik napról a másikra be lehet avatkozni a folyamatokba. Az egyik ilyen lépést a 4 kW-osnál nagyobb háztartási méretű napelemes rendszerekre bevezetett adó jelenti, ami most ugyan 0 forint, de ez a tétel bármikor változtatható, pláne, hogy jelenleg ez a méret a családi házakra telepített napelemes rendszerek között egyre inkább a méretezés alja. [Megjegyzés: a háztartási méretű kiserőművekre vonatkozó elosztói teljesítménydíj bevezetése már Kaderják 2018-as kinevezése előtt megtörtént. Viszont annak köszönhetően maradt eddig láthatatlan sarc, hogy a MEKH korábbi vezetése, illetve a januárban leváltott ITM-államtitkár szakmai stábjában is inkább az a felfogás volt meghatározó, hogy ez az adóztatás jobban visszafoghatná a beruházási kedvet, mint amennyire a napelempiacot az ország megújuló energiás vállalásai miatt pörgetni kell, így a háztáji napelemek terjedését egyelőre nem célszerű ezzel korlátozni.]

Az elosztói teljesítménydíjnál is erősebb jelzésnek számít, hogy tavaly ősszel a villamos energiáról szóló szabályozás úgy változott meg, hogy az elosztóhálózati cégek számára előírta: az évi 5000 kWh fogyasztásnál nagyobb értéket produkáló lakossági ügyfeleknél fel kell szerelni az okosmérőórát. Ami nem csak technológiai értelemben visz előre. Ha ezt a rendeletet kicsit alaposabban kielemezzük, akkor abban látni lehet, hogy az okosmérős fogyasztói körben megszüntethető a hagyományos, profilelszámolás-alapú logika. Ez elkezdheti megváltoztatni azt az eddigi klasszikus, monolit egyetemes szolgáltatói berendezkedést, amiben a lakossági fogyasztó egyetlen fix végfogyasztói árat fizet a rendszerben. Ami még nem történt meg, mert még minden érintett keresi, hogyan is kellene ezt a jogszabály-módosítást értelmezni, de az elosztók számára ez már akkor is egy élő kötelezettség.

Néhány év alatt le kell cserélni valamennyi olyan mérőórát, ami évente 5000 kWh-nál nagyobb fogyasztást mér. Ez már egy jelentős fogyasztói kör az országban akkor is, ha a statisztika szerint az átlagos magyar háztartás 2250-2500 kWh villamos energiát fogyaszt évente. Kicsit más perspektívából megközelítve azonban azt mutatják a számok, hogy az 5000 kWh-os éves fogyasztás egyáltalán nem extrém méret, pláne nem az, ha családi házakról van szó. Mert ha van egy kis műhely, ahol a gépek miatt bekötötték a 3 fázist, vagy ha például hibrid-elektromos autót is használ és tölt hálózatról a család, akkor ez nem egy extrém energialimit. De tovább megyek: mindenkinek, aki napelemes rendszert telepít a tetőre, okosmérőt kell használnia. Ami ráadásul önmagában is egy rendszerszintű eszköz lehet a változáshoz, elég, ha ezt a kört kihúzzák a jelenlegi fix fogyasztói áras körből.

– Itt egyszer már jártunk! Hozzánk például több mint 6 éve telepített az Elmű okosmérőt, ami viszont nem mérhet okosan, mert ahhoz a szabályozás nem biztosít a cégnek jogosítványokat. Ezzel csak azt jelezném, hogy az úton előre jutni nem lehet csak az okosmérők elterjesztésével, mert ahhoz a korlátozó vagy tiltó reguláknak is változniuk kell.

– Valóban, eddig is a szabályozással volt ez ügyben nagyobb probléma, leginkább az, hogy a lakosságot nem merték a piaci árak felé elindítani vagy engedni. Most annyival komplikáltabb a helyzet, hogy a háztetőkön már több mint 650 megawattnyi napelem termel, és ez a bő 80 ezer háztető már van akkora nyomaték, hogy rést lehessen vele ütni a szabályozáson.

És mielőtt még az ellátásbiztonság ügyében előkerülne: mindezt nem érdemes a február végén Texast letaroló esethez hasonlítani, az ottani katasztrófahelyzet rémével riogatni a lakosságot. Azért nem, mert aközött, hogy néhány napra kiszámlázható-e egymillió forintos villanyszámla, és aközött, hogy az áramár piaci mozgását tagadjuk, igen nagy és jelentős a mozgástér. Ráadásul Európában olyan infrastrukturális és piaci berendezkedés vagy állapot, mint ami Texasban kialakult, sehol sincs. Nyilván egyetlen európai sem gondolkozik olyan mértékű liberalizációban, ami a texasi példához hasonló extrém napi ármozgásoknak akarná kitenni a háztartási fogyasztókat. De a másik oldalról az is jól látszik, hogy a teljesen szabályozott, lenyomott, fix áramár azt az ösztönzést korlátozza, hogy a fogyasztó energiahatékonysági beruházásba kezdjen.

– Ezt a váltást, az ehhez szükséges döntést könnyíti vagy nehezíti, hogy a lakossági áramszolgáltatási piac tovább redukálódik azt követően, hogy márciusban az Elmű-Émász visszaadta az erről szóló jogosítványát, illetve hogy az MVM veszi meg az Émász hálózatát?

– Amíg több szereplő volt – és akkor most visszaugorhatunk az egyetemes szolgáltatási történet elejére -, azt láttuk, hogy a többszereplős piac képes volt a lakossági piac dinamizálására. Volt annyira versenyző a helyzet, hogy a szabadpiaci kereskedőknek is volt tere belépni erre a piacra. Tessék visszaidézni: a Magyar Telekom 2011-ben már 40 milliárd forintos éves árbevételre volt képes az energetikai üzletágában, és 2009-től, alig két év alatt a piacon képes volt 5-6 százalékos részesedést elérni. Ezek nem lebecsülendő számok, mert az látszik belőlük, hogy a lakosságban van indíttatás arra, hogy akár szolgáltatót is váltson, egy kicsit jobban is odafigyeljen, ha abból neki haszna származik. Ez ugyanaz a rugó, mint ami a biztosítási piacon a gépjárművek kötelező biztosítási rendszerének bevezetésekor működött; előfordult, hogy egyik évről a másikra akár 1 millióan is átvándoroltak más társaságokhoz annak apropóján, hogy más társaságnál jobb kondíciókat találtak. Nem mindig és nem feltétlenül lenne ennyire dinamikus a fogyasztói áramlás, de abban biztos vagyok, hogy a piaci szereplők közti pezsgést fenn tudná tartani.

Ami most az árampiacon a lakossági szolgáltatási piac átrendezésében történik, azt a földgázzal már végigcsináltuk. Annak az lett a vége, hogy az egyetemes szolgáltatói földgázpiac egyetlen állami szereplőnél összpontosul, amely bizonyos keresztfinanszírozásokkal még lábon tudja tartani a rendszert. Az utóbbi évek nagyon kedvező beszerzési árai is segítették ezt, de jöhet olyan időszak, amikor nem tud már majd így működni.

Az áram esetében a rugalmassági tartalékok elfogyásának idején vagyunk, mert úgy gondolom, hogy az emelkedő szén-dioxid-kvóta árak, és az EKR együttes hatása e tekintetben is limitálni fogja, hogy az egyetemes szolgálatatás során mit tud majd az állami cég keresztfinanszírozni. Ez ügyben látszólag jobban áll, mint a gázzal, amit nagyrészt importból kell vennie, a kedvező lakossági áramárnak pedig ma – legalábbis a termelési oldalon – a paksi atomerőmű a biztosítéka. Az erőmű rég túl van már az amortizációs költségein, de már legfeljebb egy bő évtizedig fenntartható a cash cow időszaka, ami éppen az árnyomás kérdésben már más problémákat is felszínre hoz. Ha az állam ugyanis lefelé tolná a termelői árat például azért, hogy a rezsi “továbbra is meg legyen védve”, akkor ez az erőmű leállítását követő leszerelési és eltakarítási munkálatok finanszírozhatóságát hozná nehezebb helyzetbe. Azért, mert a nyomottabb ár kevesebbet juttatna abba a nukleáris alapba, amiből az 1800 milliárd forintra kalkulált rekultivációs munkálatok kerülnek majd.

Fontos volna megérteni azt, hogy ezen a területen nincsenek intézkedések áldozatok nélkül. A ma meglévő, látszólagos mozgástér a paksi atomerőmű áramárával kapcsolatban annyi, hogy ha ma lejjebb nyomják az áraikat, akkor az nem más, mint egy generációk közötti költség-átcsoportosítás. Egy ilyen döntés jelenben húzható hasznát ugyanis a jövő generáció fizeti majd meg.

Az eredeti kérdésre visszatérve: ideális esetben az, hogy ez a piac kétszereplőssé válik, önmagában egy semleges információ lenne, mert egyre inkább annak kellene előtérbe kerülnie, hogy az egyetemes szolgáltatók mellett szabadpiaci kereskedők is újra megjelenjenek a lakossági piacon. Ennél fogva az egyetemes szolgáltatók ténylegesen, egyre inkább a villamos energia törvény szerinti úgynevezett végső menedékesek kellene, hogy legyenek. A kifejezés is azt jelzi: az kerül ebbe a kategóriába, akinek nincs más lehetősége. A gyakorlatban viszont – mondhatjuk úgy, hogy ezzel szemben – az a helyzet, hogy mivel a jelenlegi lakossági fogyasztói árszabályozás azt a sajátságos gyakorlatot követi, hogy az inputot és az outputot is regulázza, miközben mindenkit e kategóriába kényszerít, valójában gúzsba köti a rendszert. Ha az állam az árképzésben nagyvonalúbb lenne, és így a lakossági piacon is megjelenhetnének az alternatív kereskedők, akkor ez a helyzet enyhíteni tudná az egyre inkább feszülő rendszert.

– Az erről elhangzó hivatalos mondandókba nehéz volna belelátni mindazt, amit mond.

– Ezért kezdtem úgy, hogy „ideális esetben”. A gond az, hogy ha ebből az egész témából kihagyjuk az aktuális politikát, akkor is az látszik, hogy a szakpolitikai döntéshozók számára ez tabu.

Így is volna arra mód, hogy kicsit vonzóbbá tegyék üzletileg a területet: ha elkezdenék lebontani azokat az intézmény-oldali korlátokat, amelyek a lakossági szolgáltatás előtt tornyosulnak. Ha egyszerűsíteni lehetne az ügyintézést, ha megengedné a szabályozás ez ügyben az online szolgáltatást, ha engedne teret annak, hogy valaki csak pici marginnal is, a sűrű fillér elve alapján szolgáltasson. És hát az a helyzet, hogy ezeket a kis lépéseket már ki sem kell kipróbálni, hogy működnek-e, mert ezeken a pilotokon már túl vagyunk.