Az Európai Unió kibocsátáskereskedelmi rendszere (EU-ETS) 2005 óta működik. Célja az üvegházhatású gázok (ÜHG) légkörbe jutásának csökkentése a legnagyobb kibocsátást generáló szektorokban – ezek az energiatermelés, vegyipar, cement-, vas- és acélgyártás, melyek együtt az unió teljes ÜHG-kibocsátásának közel 40 százalékát teszik ki.
A rendszer arra az elgondolásra épül, hogy elsősorban azok a szennyező ágazatok, vállalatok és létesítmények csökkentsék a kibocsátásukat, amelyek ezt a legolcsóbban, legkevesebb ráfordítással valósíthatják meg. Azok pedig, amelyeknek ez csak nagyobb ráfordítással lenne elérhető, a piacon vásárolják meg a működésükhöz szükséges többletkibocsátásra feljogosító kibocsátási egységeket.
A rendszer bevezetésekor EU-szinten meghatároztak úgynevezett kibocsátási plafont, amely évről évre csökken. Tehát maximálták a kibocsátást, majd azt bontották le ágazatokra, államokra és egészen egyes létesítményekre (pl. erőművek, cementművek, acélgyárak). A rendszer hatálya alá tartozó létesítmények kibocsátási engedélyeket kapnak, amelyek darabonként 1 tonna szén-dioxid kibocsátására jogosítják fel őket.
Az egységeket vagy arra használják, hogy a hatóságok felé felmutatva így számolnak el a működésükből származó károsanyagkibocsátással, vagy értékesítik a piacon és az így befolyó bevételből fejlesztenek, növelik a működési hatékonyságukat és csökkentik a szennyezésüket. A közgazdaságtani elmélet alapján
ez a leghatékonyabb módja a kibocsátás csökkentésének,
mert minden szereplő mérlegeli, hogy számára melyik lehetőség olcsóbb: egységeket vásárolni a piacon, hogy fedezze a károsanyag-kibocsátását, vagy innovatív megoldásokkal, beruházásokkal érni el valós csökkentést.
A 2005-2007-es időszak egyfajta próbaidőszak volt, a kereskedési rendszer 2008-2012-ben kezdett el igazán működni, a harmadik, 2009-2020 közötti időszakban pedig már valós piaci értéke lett a kvótáknak. Eleinte a piacot alacsony szén-dioxid-ár és túl sok kibocsátási egység jellemezte. E mögött több tényező állt: túl magasan határozták meg a kibocsátási alapszinteket, ahonnan a szereplőknek csökkentést kellett elérni, ezért túl sok egység állt rendelkezésre a piacon, ahol nem volt értéke az egységeknek. A rendszer így csupán adminisztrációs pluszfeladatot jelentett a legtöbb cég számára,
kevesen látták meg a kereskedési lehetőséget és hiányzott az ösztönző erő,
hogy a cégek valóban innováljanak, és kibocsátást csökkentsenek.
A rendszer bevezetése óta az Európai Bizottság különböző eszközökkel, reformokkal, újításokkal igyekezett a hibákat orvosolni. A legutóbbi finomhangolás 2021 júliusában történt a „Fit for 55” névre keresztelt klímavédelmi javaslatcsomag részeként, és azt célozza, hogy az unió 2030-ra 55 százalékkal csökkentse az üvegházhatású gázok kibocsátását.
További két szektort vonnának be
Ebben a legutóbbi csomagban jelent meg az az elgondolás, hogy a kibocsátási kvóták kereskedelmi rendszerének jelenlegi mechanizmusát kiterjesszék a közúti közlekedésből és az épület-energetikából származó kibocsátásokra. Felmerült, hogy a meglévő rendszer hatálya alá vonnák ezt a két – nehezen dekarbonizálható – ágazatot, de végül a javaslat egy külön, párhuzamosan működő kibocsátáskereskedelmi rendszer felállítását szorgalmazza.
A magyar kormány a csomagot nem támogatja és teljes újragondolását sürgette. Nem az a kérdés azonban, hogy ezt a kibocsátáscsökkentési célt el kell-e érni, hanem az, hogy miképp, illetve hogy
a különböző intézkedéseknek milyen eltérő hatása lehet.
Kollegáimmal a Cambridge Econometrics kutató-tanácsadó cégnél épp ezt a kérdéskört vizsgáljuk. Az Európai Klímaalapítvány (European Climate Foundation – ECF) megbízásából több közgazdasági elemzést is készítettünk arról, hogyan csökkenthető a kibocsátás ebben a két ágazatban úgy, hogy Magyarország elérhesse a 2050-re kitűzött klímasemlegességi céljait.
Forrás/bővebben: g7.hu
