Radium Girls – úgy hangzik, mint egy női popzenekar, de az igazság ennél szomorúbb és sokkal szörnyűbb. A sajtóban közölt cikkekben a Girls azért került a nevükbe, mert fiatalok voltak. A Radium pedig azért, mert sugárzó rádiummal dolgoztak, és mindannyian emiatt lelték korai halálukat.
A XX. század első felében forgalmazott radioaktív egészségügyi termékekről és kozmetikumokról korábban már írtunk. Ezek azért létezhettek, mert a sugárzó elemek felfedezése után az emberiség évekig nem volt teljesen tisztában azzal, hogy milyen veszélyesek lehetnek a felhasználásukkal készült anyagok – vagy legalábbis kevesen. A Rádiumlányok története azért is szív- és gyomorszorító, mert miközben nap mint nap ki voltak téve egy gyilkos szernek, feletteseik közül sokan pontosan tudták, hogy a lányok az életüket kockáztatják.
A rádium annyira sugárzik, hogy világít a sötétben, és más anyagokat is világításra késztet – ezt a tulajdonságát használta ki több vállalkozó is az 1920-as években. Kisebb használati tárgyakat gyártottak, amiket rádiumos festés borított, és ezért a sötétben is lehetett látni őket; leggyakrabban órák számlapjait kezelték így, hogy sötétben is meg lehessen nézni, mennyi az idő. A két legnagyobb gyártó a Radium Dial Company és az United States Radium Corporation volt. Az előbbi Luna néven fejlesztett rádium- és foszfortartalmú festéket, és az illinois-i Ottawában rendezett be gyárat, ahol munkások festettek óraszámlapokat. Az U. S. Radium Corporation is kidolgozott egy saját, rádium- és cink-szulfid-tartalmú festéket Undark néven, de nagypályásabb volt, mint riválisa: a rádiumkitermelés bizniszébe is beszállt, és szerződése volt a hadsereggel – így nagy tételben kapott rendelést világító órákra, amiknek számlapjait a New Jersey-i Orange-ban található gyárában festették.
Mivel a számlapfestés könnyű, de pepecs munka volt, a korszellemnek megfelelően nőket alkalmaztak erre a feladatra, többnyire fiatal lányokat. Teveszőr ecsettel vitték fel a radioaktív festéket a számlapra, de az ecset hamar kócos lett, ezért főnökeik arra bátorították a lányokat, hogy
vegyék szájukba az ecsetet, görgessék a nyelvükön és ajkukkal kicsit szívják össze, hogy hegyes maradjon a vége.
A gyártás vezetői azt mondták a lányoknak, a világító festék az egészségre teljesen ártalmatlan, és az sem baj, ha esetleg kicsit lenyelnek belőle. („Legfeljebb kicsit kipirul az arcocskátok” – fogalmazott egyikük az egyik lány visszaemlékezése szerint.) A munkásnőknek tetszett a világító festék, ezért néha műszakon kívül kicsit még játszottak vele: befestették egymás száját, körmét, arcát. Azok a tudósok és mérnökök viszont, akik ismerték már ekkor a rádium tulajdonságait, csak kesztyűben vagy fogóval, ólomlemezek védelmében dolgoztak az anyaggal. Így történt ez a U. S. Radium Corporationnél is, tehát a vezetők tudatában voltak annak, hogy a rádium káros az egészségre – mégis elhallgatták a lányok elől.
Peg Looney a Radium Dial Company 1922-es megnyitása óta a cégnél dolgozott, és ő volt az egyik első Rádiumlány, aki munkája áldozata lett. Miután egyik fogát ki kellett húzni, sosem gyógyult be a helye, és hamarosan a lány mozgása is egyre nehezebb lett, egy idő után már járni sem tudott. 1929-ben halt meg, 24 évesen, miután hat évig festette a számlapokat. Akkor már bevett gyakorlat volt, hogy a rádiumos festékkel dolgozókat munkaadóik rendszeres orvosi vizsgálatokra rendelték. Így tudhatták, hogy a rádium kezd felhalmozódni a munkások szervezetében, beépül a csontjaikba és változatos, súlyos betegségeket okoz: vérszegénységet, csontvelősorvadást, az állkapocs elhalását (a tünet neve azóta is „radium jaw”, azaz rádiumállkapocs), és persze rákot. A vizsgálatok része volt a röntgen is, és a röntgensugárzás valószínűleg csak rontott a nők állapotán. A vizsgálatok eredményét a vállalatok általában eltitkolták a nők elől, illetve a cégekkel összejátszó orvosok sokszor más betegséget jelöltek meg a tünetek okaként – gyakran szifiliszt, amivel meg is szégyenítették szerencsétlen nőket.
Forrás/bővebben: index.hu
