7 éve, 1986. április 26-án történt az ukrajnai (akkor Szovjetunió) Pripjaty és Csernobil városok melletti atomer?m? tragédiája, amely az atomenergia felhasználása történetének – a tévhittel ellentétben – „csupán” a második legsúlyosabb katasztrófája. Létezik ugyanis egy másik nukleáris tragédia is, amelyr?l – államtitokká min?sítése okán közel 30 évig – jóval kevesebbet hallhattunk eddig.
Oroszország Cseljabinszki területén, az Urál keleti oldalán fekv? ozjorszki közigazgatási egységben álló Majak Vegyi Kombinát (oroszul: ????, jelentése magyarul „Világítótorony“), másik nevén Mengyelejev Állami Vegyim?vek az 50-es évekt?l egészen napjainkig, els?dlegesen nukleáris f?t?anyag termelési és újrafeldolgozási feladatokat lát el.
A hadiipar egyik fellegvárának számító – akkoriban titkos – komplexum építését 1945 augusztusában kezdték meg, három évvel kés?bb már üzembe is helyezték az els? urándúsító reaktorát, amelynek célja a szovjet atomfegyverekhez szükséges plutónium el?állítása volt. A program olyannyira sikeresnek bizonyult, hogy 1952-ig további öt reaktor kezdte meg a m?ködését a létesítmény területén.
A 70-es években a vegyi m?vek több mint 17 ezer embert foglalkoztatott, létesítményének összterülete pedig – a földalatti komplexumokkal együtt – a 90 km²-t is meghaladta. A 80-as években már nagyrészt az izotópok el?állítása és az atomhulladékok feldolgozása – tárolása vált az üzem els?dleges feladataivá, így az interkontinentális ballisztikus rakéták robbanófejeihez felhasználandó plutónium termelését 1990-ben végleg leállították.
A részben ma is m?köd? komplexum területén jelenleg atomhulladék-lerakó, két aktív (és több üzemen kívüli) atomreaktor, valamint egy nukleárishulladék-feldolgozó található – utóbbinak magyar vonatkozása is van, ugyanis a 90-es évekt?l, közel 10 éven át, Paksról származó f?t?elemeket is újrafeldolgoztak ott.
A halált hozó folyó
Majak környéke b?velkedik a természetes vizekben, ilyen például az 50-es években még közel 120 ezer f? ivóvízbázisául szolgáló Tyecsa folyó, amelynek partján akkoriban összesen huszonnégy falu lakossága élt. A nukleáris létesítmények, akárcsak Majak reaktorai – els?sorban a sugárzó anyagok h?tése okán – hatalmas mennyiség? vizet igényelnek, így 1949-ben Majak vezet?sége a radioaktív anyagokra vonatkozó biztonsági el?írásoknak fittyet hányva, az akkori „szovjet nukleáris trendeknek” is megfelel?en embertelen döntést hozott. Ennek értelmében a Tyecsa folyó vízét h?tés céljából közvetlenül bevezették a reaktormaghoz, majd az er?sen radioaktív vizet egyszer?en visszaengedték a folyóba, halálos veszélybe sodorva így emberek tízezreit. Az üzem hét éven át engedte vissza a folyóba az er?sen szennyezett vizet, miközben a helyi lakosok mindebb?l semmit sem sejtettek: továbbra is fürödtek a Tyecsában, halásztak, és használták a – részben a folyó által is táplált – környékbeli kutakat.
Nem kellet sok id?, és „megmagyarázhatatlan” betegségek ütötték fel fejüket, a tömeges méret? rosszulléteket rákos megbetegedések és genetikai rendellenességek követték. A „rejtélyes helyi betegségként” jellemzett esetek valódi okára évtizedekig nem derült fény, mivel az akkori szovjet vezetés – emberéleteket nem kímélve – mindent megtett azok eltusolásáért, a hiteles tömegtájékoztatás helyett pedig teljes hírzárlatot rendelt el. Évekkel kés?bb, 1953-ban döntöttek úgy, hogy megkezdik a kitelepítéseket, így a lakosság egy részét 1961-ig több hullámban költöztették át kevésbé szennyezett területekre. Mai számítások szerint a hét éven át tartó vízszennyezés eredményeként 1949 és 1956 között összesen 2,7 millió Curie radioaktivitású hulladékot engedtek a Tyecsa folyóba, melynek partján még napjainkban is a normál határérték százszorosát jelzi a sugárzásmér?.
Hatalmas robbanás
A Majak Vegyi Kombinát területén több nukleáris baleset is történt az elmúlt évtizedekben, amelyek közül az 1957-es katasztrófa a legkiemelked?bb. Az okozott kárt tekintve még a kés?bbi csernobili tragédiátis messze túlszárnyalja, összesen 750 Gigabequerellel több sugárzás szabadult fel Majaknál – azaz az ott mért sugárszennyezés a csernobili közel kétszerese.
Az atomfegyvergyártás során radioaktív részecskéket nagy mennyiségben tartalmazó, felhasználásra alkalmatlan vegyületek jönnek létre, amelyeket – mint folyékony nukleáris hulladékot – tartályokban gy?jtenek össze és tárolnak. A hengeres vastag falú acéltartályokat folyamatosan h?teni kell, mivel a bennük lév? visszamaradt vegyszerek a radioaktív bomlásuk okán folyamatosan h?t termelnek.
1956-ban az egyik 250 köbméteres acéltartály h?t?vezetéke tönkrement, a vízh?tése teljesen leállt. A sugárzó vegyszerben lezajlódó kémiai reakciók hatására képz?d? nitrátsók a h?tés hiányában elkezdtek beszáradni, majd kikristályosodni. 1957. szeptember 29-én, közép-európai id? szerint 12.20-kor a nitrátsók egy elektromos szikra hatására berobbantak.
A detonáció 80 tonna radioaktív hulladékot l?tt fel másfél kilométer magasra: plutóniumot, hosszú felezési idej? izotópokat, melyek Csernobil bizonyos részein is megtalálhatóak a mai napig, és még jó néhány száz évig fogják szennyezni a környezetet. A környékbeli lakosok elmondása alapján a robbanás több száz kilométerr?l is látható volt. A légkör molekuláit a sugárzó anyagok ionizálták, ezért az ég kékes színekben pompázott. A Tyecsa folyó esetét tekintve egyáltalán nem meglep? a szovjet médiumok dezinformáló magatartása: a robbanást viharként, az égi jelenséget pedig egyszer?en sarki fényként kommunikálták a lakosság irányába.
A robbanás által felszabadult energia 8000 méter széles radioaktív felh?t eredményezett, mely 400 kilométeres hosszúságban vonult el, összesen 20000 négyzetkilométeren szórva szét a radiokatív port. Mivel a szél stabilan észak-keleti irányban fújt, Majak területét viszonylag kisebb dózisban érte a sugárszennyezés, azonban a széljárta területek az elkövetkez? évszázadokra radioaktívvá váltak.
A tragédia hatására végül több mint tízezer embert kellett kitelepíteni. A katasztrófát, annak valódi okait azonnali hatállyal titkosította az akkori szovjet vezetés, így az áldozatok számát csupán megbecsülni lehet – annyi bizonyos, hogy a majaki eset a csernobili tragédiához nagyban hasonló károkat okozott. A szovjet állami gépezet olyannyira olajozottan m?ködött, hogy az igazság több mint 30 éven át rejtve maradt, egészen a 80-as évek végéig a környez? országok még a katasztrófa megtörténtér?l sem tudtak. Még a 90-es években is bizonyos információk tévesen láttak napvilágot, így például a baleset helyét rosszul azonosították be, ugyanis a közelben lév? Kizitim nev? falut nevezték meg a robbanás helyszínéül, ezért lett végül a majaki tragédia nemzetközileg ismert neve Kizitim-katasztrófa.
Fontos megjegyezni, hogy Majak esetében nem nukleáris, hanem kémiai robbanásról beszélünk, ám a súlyos radioaktív környezetszennyezésen felül még egy közös jellemz?je van a két katasztrófának: Majak eleve hadi céllal jött létre, a grafit lassítású reaktorok pedig ugyancsak szolgáltak hadi célokat is, hiszen – bár a közvélemény err?l semmi sem tudott – energiatermelésükkel párhuzamosan „harcászati” plutóniumot is el?állítottak, akárcsak Csernobilban.
A világ leghalálosabb tava
Majak vezet?sége minden bizonnyal tudatában volt a Tyecsa folyó sugárszennyezésének az emberi életre, és a környezetre – így a növény és állatvilágra – gyakorolt hatásával. Mivel 1955-ben már Majaktól 1500 kilométerre is sugárzást mértek a vizekben, (a Tyecsa az Ob folyóba torkollik), úgy döntöttek, hogy másik „tárolót” keresnek a radioaktív h?t?víz számára. 1956-ban használatba is vették az új „lerakóhelyet”, amely nem volt más, mint egy helyi tó.
A Karachay-tó (ejtsd: Karacsáj) vízszennyezésével a helyi él?világot lényegében halálra ítélték, és mivel az ivóvízforrások is szennyezetté váltak a radioaktivitástól, néhány hónapon belül a környez? falvakban is a Tyecsa folyónál tapasztalt „rejtélyes helyi betegségek” kezdtek megjelenni. Néhány éven belül az ott él?k 65 százalékánál mutattak ki valamilyen sugárfert?zést. A leukémiás megbetegedések 41 százalékkal, a rákos megbetegedések pedig 21 százalékkal emelkedtek meg a környéken.
A Karachay-tóba – a Tyecsa folyó hét évig tartó szennyezését is felülmúlva – tíz éven át öntötték folyamatosan a radioaktív h?t?vizet, egészen 1967 nyaráig, mikor újabb katasztrófa következett be: azon a nyáron olyan forró szárazság tarolt a térségben, hogy a tó szinte teljesen kiszáradt, a por állapotú radioaktív iszapot pedig a szél felemelte és közel 25 ezer km²-nyi területen szétterítette. A szél iránya teljesen megegyezett a majaki robbanáskor mért széljárással, ezért szerencsére szinte ugyanaz a terület szennyez?dött be ismét, jóval kisebb romboló hatást fejtve így ki.
Napjainkra a Karachay-tó a világ egyik legszennyezettebb helye, és talán az egyetlen olyan állóvíz, amelynek egy része – a sugárzás okán – ólomlemezekkel van lefedve.
Ha esetleg mégis úgy döntenénk, hogy arrafelé kirándulunk, hosszabb távon még a véd?ruha sem segítene, ugyanis a tó olyannyira telített radioaktivitással, hogy már a partján állni is felér egy öngyilkossággal. Egy háromnegyed órán át tartó tóparti séta például b?ven elegend? lenne ahhoz, hogy a radioaktív sugárzásból megkapjuk az 500 röntgennyi halálos dózist.
Pedig az atomenergia biztonságos is lehet
A szén és egyéb fosszilis energiaforrásokkal szemben jóval környezetkímél?bb, különösen a légszennyezettség, az üvegházhatású gázok kibocsátása tekintetében. Az atomenergia békés alkalmazása tehát lehet?ség, de egyúttal hatalmas felel?sség is. Óva int tehát Csernobil és Majak katasztrófája: a nukleáris energia felhasználására vonatkozó nemzetközi normáknak és biztonsági el?írásoknak való nem megfelelés bármikor újabb tragédiát eredményezhet.
Forrás: http://ecolounge.hu/zoldmotor/majak-az-elso-csernobil
1 comment for “Majak, az „első Csernobil””