Meddig lesz tél az energiapiacon? - Magyar Napelem Napkollektor Szövetség

Ha elvonatkoztatunk az éppen kitört ukrajnai háborútól, akkor sem véletlen, hogy most – és az utóbbi hetekben-hónapokban – van krízis az európai gázpiacon, és nem mondjuk fél évvel ezelőtt. Télen mindig sokkal több gáz fogy, mint nyáron, és mivel a gázkutak nagyjából egyenletesen termelnek egész évben, télen hiány keletkezik, ami felviszi az árakat. Iparági szakszóval ezt hívják szezonalitásnak.

A gázpiac szezonalitása nem egy új, meglepő dolog, és régóta van rá egy megoldás, ami eddig elkerülhetővé tette a nagy árkilengéseket: nyáron el kell tárolni a gázt, télen meg kivenni a tárolóból, ezzel egyenlítve ki a kínálat-kereslet eltérését. A tárolásra biztonságos és összességében nem drága technológia létezik, leginkább földalatti kiürült gázmezők felhasználásával. Magyarország is fontos szereplő ebben a szektorban: a rendelkezésre álló 4-5 milliárd köbméter tárolási kapacitásunk bőven elég a magyar gázfogyasztás szezonalitásának kezelésére, és regionálisan is számottevő piaci lehetőséget kínál.

A tárolási lehetőség ellenére a gázpiac szezonális egyensúlya elég bizonytalan. A biztonságos téli gázellátáshoz az kell, hogy a tárolók rendesen fel legyenek töltve nyáron, hogy télen is jöjjön a csöveken a gáz; és hogy a fogyasztás se ugorjon meg nagyon, mondjuk az átlagnál hidegebb vagy hosszabb tél miatt. Jelenleg ezek közül egyik sem áll teljesen jól, és ez a bizonytalanság felveri a gáz árát. Hogy miért és hogyan, az nem a jelen cikk témája. Azt néznénk meg inkább, hogy a jövőben ez mennyire alakul át: várható-e, hogy a nagy európai kísérlet az energiarendszer átalakítására majd enyhíti ezeket a bizonytalanságokat, megoldja a szezonalitásból adódó egyensúlytalanságot, és elkerülhetővé teszi a hasonló piaci kilengéseket.

Ez nem egy teljesen lehetetlen elvárás. Az energiaipari átalakulás egyik központi eleme ugyanis a fosszilis energiahordozók leváltása megújulókkal. Ha nem szorulunk távoli gázforrásokra, hanem mi magunk állítjuk elő az energiát mondjuk napelemparkokban, akkor talán jobban tudjuk majd menedzselni a szezonális egyensúlyt is, ugye? Végülis az átalakulás egyik célja pont az energiabiztonság, energiafüggetlenség erősítése. Sajnos azonban nincs ilyen szerencsénk: a szezonalitásból adódó problémánkat nem oldja meg az átalakulás, sőt még lehet, hogy nehezíti is.

Nézzük meg, miért van ez így, és kezdjük a szezonalitás fő okozójával, a télen megugró kereslettel. Azt minden fogyasztó tudja a saját gázszámlájáról, hogy ez a megugrás a fűtés miatt van. Magyarországon például több mint 3 millió lakossági gázfogyasztó van, és a teljes évi magyar gázfogyasztás 30-40 százaléka ebben a szegmensben fogy el télen. A fűtést még hosszú ideig földgázzal fogjuk megoldani, mert sok pénzbe és időbe telik átállítani az összes kazánt és fűtési rendszert. De azért lassan és fokozatosan elérjük majd azt az állapotot, hogy már nem gázzal, hanem más energiahordozóval állítjuk elő a hőenergiát, ami a lakások, irodák, gyárak fűtéséhez, a meleg víz előállításához kell. Ez a más energiahordozó nagy valószínűséggel elektromos energia és hidrogén lesz – hogy milyen arányban, azt majd meglátjuk.

Az árammal vagy hidrogénnel működő kazánok hatékonyabbak, ezért egységnyi hőenergia előállításához kevesebb áram vagy hidrogén kell, mint földgáz. Másrészt, az áram- vagy hidrogénhálózaton nagyobb a fajlagos veszteség, úgyhogy többet kell betáplálni belőlük, hogy ugyanannyi jöjjön ki a kazánnál. Ehhez még hozzájön a lakások szigetelése, ami energiahordozótól függetlenül csökkenti az igényt, úgyhogy összességében azt feltételezhetjük, hogy kisebb fűtési energiafelhasználás lesz egy földgáz nélküli világban, így a keresleti oldal szezonalitása csökken, de nem tűnik el.

A kínálati oldalon más a helyzet. Míg a gázkutak nagyjából egyenletesen termelnek télen-nyáron, a megújuló áramtermelés erősen szezonális. Télen ugyanis kevesebbet és gyengébben süt a nap Európában, mint nyáron. Ez már önmagában, az árampiacon is egy megoldandó probléma lesz, de erre rájön a fűtés villamosításából adódó plusz szezonalitás, ami miatt télen sokkal több áramra lesz szükség, mint nyáron. Ezt még a légkondicionálásból adódó nyári plusz áramigény se tudja kompenzálni, az ugyanis kevesebb áramot használ, mint a fűtés. (Ugyanis 0 fokos külső téli átlaghőmérsékletről 24 fokra fűteni nehezebb, mint egy kánikulai napon 30 fokról 24-re hűteni.)

A hidrogénnel ugyanez a helyzet, azt ugyanis lényegében árammal állítják elő. Vagyis, ha hidrogénnel fűtünk, ahhoz előzőleg áramot kell előállítanunk, és visszatértünk az előző ponthoz. A hidrogén specialitása azonban az, hogy azt – a földgázhoz hasonlóan, de a villamos energiától eltérően – lehet nagy mennyiségben tárolni vagy messziről importálni. Már most számos, jelenleg földgázt vagy olajat exportáló ország tervez jelentős hidrogénexportot, kihasználva a kedvező időjárásukat (a Közel-Keleten például sokkal többet süt a nap télen is), a földrajzi közelséget és a cseppfolyósított földgáz exportjával szerzett tapasztalatot.

A hidrogén a villamosenergia-piac szezonalitását is kezelheti: a nyári áramtúltermelésből hidrogént csinálunk, letároljuk, télen elővesszük, és erőművekben elégetjük, amivel áramot állítunk elő (ezt szokás angolul P2H2P-nak, azaz power-to-hydrogen-to-power módszernek rövidíteni). Az egész ciklus alatt rengeteg energia elvész, de még ennek ellenére is valószínűleg ez egy fontos eleme lesz az energiarendszernek a jövőben. A fő alternatíva, azaz az áram közvetlen tárolása – mondjuk akkumulátorokban – pénzügyileg és technológiailag sem áll úgy, hogy kiszorítsa a P2H2P módszert.

Összefoglalva: egy szezonális keresletet egy ellenkezőleg szezonális kínálattal kellene megoldani. Következésképpen,

vagy valahogy tárolnunk kell az energiát, vagy keresni egy olyan forrást, ami pont télen tud csúcsra futni, és kiegyenlíti a mi hiányunkat itt Európában.

Ezek egyike sem lesz olcsó. Ha hidrogént tárolunk, akkor ki kell építeni erre az infrastruktúrát. A meglévő gáztárolók egy része talán átalakítható nagy költséggel, de biztos kellenek újak is. Ha áramot tárolunk, akkor rengeteg, jelenleg méregdrága akkumulátort (vagy, ahol erre lehetőség van, szintén nagyon drága víztározót) kell építeni. Ha importálunk, akkor az ottani kapacitások kiépítését kell megfizetni, és feladhatjuk az energiafüggetlenségi célok nagy részét. És mindegyik opcióhoz komoly kapcsolódó infrastruktúrát (például vezetékeket, fogadó kikötőket, áram-hidrogén oda-vissza átalakítókat) kell még megépíteni. Magyarországon például ez azt jelenti, hogy a gáztárolók, gázvezetékek átalakítására vagy újak építésére, a villamosenergia-termelési és -szállítási kapacitások bővítésére, a hosszú távú hidrogénimport szerződésekre kell több ezer milliárd forintot költeni az elkövetkező 20-30 évben.

Nagy kérdés, hogy ezt ki fizesse meg és hogyan? A „ki” persze messziről nézve nem kérdés, végül mindig a fogyasztók vagy az adófizetők fizetnek az energiáért közvetlenül vagy közvetve. Jelenleg az a szerencsés helyzet, hogy az Európai Unió többfajta módon is támogatja az energiatermelés és -felhasználás dekarbonizációját, az energiabiztonság javítását. Ezek a források együttesen elegendőek lehetnek a következő évek költségeinek részleges fedezésére.

A „hogyan” azonban nem egyértelmű. Nem biztos, hogy a liberalizált, piaci mechanizmus az optimális a stratégiai fontosságú és időtávú eszközök finanszírozására. Leegyszerűsítve ez azt jelenti, hogy ha profitorientált, a kockázatokat erősen beárazó szereplőkre bízzuk az energiatárolás, szezonális kiegyenlítés megoldását, akkor ez csak jóval magasabb árakon, és valószínűleg a jelenlegihez hasonló vagy még komolyabb piaci kilengések mellett történik majd meg. Biztosan lesznek olyan periódusok, amikor hiányozni fognak a szükséges kapacitások, mert a beruházási környezet korábban nem volt megfelelő, és ez csillagászati magasságokba viszi mondjuk az áram árát télen. Máskor (mondjuk nyáron) meg minden rendben lesz, sőt még pluszkapacitás is keletkezik, és lemegy az áram ára. Lehet ezt a hintamozgást csillapítani piaci eszközökkel is (például árfedezéssel, éves szerződésekkel), de ez nem biztos, hogy elég lesz a fogyasztók és a kormányzatok megnyugtatására.

A másik irány, hogy eleve központi beruházásban, a költségeket szétterítve épülnek meg az eszközök. Ilyenkor azonban okos szabályokat kell hozni, hogy ez ne okozzon jogosulatlan előnyt egyes szereplőknek, fennmaradjanak a liberalizált energiapiac előnyei, amik például

a hatékony fogyasztásra sarkalló árjelzésekben;
az igazságosabb, felhasználás arányos költségmegosztásban;
az innovatív, fogyasztóbarát termékek és szolgáltatások támogatásában jelennek meg.

Az ilyen mechanizmusok az EU források felhasználásánál is alapkövetelmények.

A két szélső megoldás között sok árnyalat van, lehet például közpénzből támogatott piaci beruházásokat alkalmazni, átmeneti felmentéseket adni a piaci verseny alól. Németország például majdnem mindegyik megoldást alkalmazza a hidrogénszektor kiépülésének támogatására: 8 milliárd eurót használ EU-s forrásokból, és állami bank által nyújtott hiteleket ad az infrastruktúra kiépítésére, valamint fixálta a hidrogénárakat, amivel a hidrogénimport-kapacitások, illetve az ipari felhasználók beruházásainak kockázatát lehet csökkenteni. De az EU-n kívül is vannak figyelemre méltó példák. Ausztrália – amely a legelőbbre tart a megújulók elterjedésében a nagy gazdaságok között – állami beruházással bővíti szivattyús vízerőművét, illetve gázerőművek építését támogatja a szezonális és egyéb volatilitás kiegyenlítésére.

Ideálisan hazánkban is egy vegyes, sokféle elemet tartalmazó, az egyes megoldásokra optimalizált és összességében is hatékony, az európai lehetőségekkel harmonizált környezetet kellene kialakítani. A gondolkodás már elkezdődött, de még messze van, amikorra látni fogjuk, mindez hova vezet. Egy biztos, hátra nem dőlhet senki, a szezonalitás problémája itt marad egy továbbra is megoldandó feladatnak.

Forrás: g7.hu