Vita a sötétben fagyoskodás veszélyeiről, avagy a paksi orosz bővítésről pró és kontra
Írása (Paks II: a zölddemagógia bukása, Magyar Idők, március 9.) a tévtanok és az elhallgatások mesteri szövevénye – vagy legalábbis a laikus olvasó számára valószínűleg annak tűnik –, de bármelyik szálat ragadjuk is meg a valóság felől, azonnal foszlani kezd.
Mindez persze egyáltalán nem meglepő, hiszen Paks II mellett egyre nehezebb racionális érveket felhozni. Az a mondás például, hogy atomerőmű nélkül sötétben, gyertyafény mellett kellene ücsörögnünk, egy mérnök tollából értelmezhetetlen, tekintve, hogy például az európai országok felében nincsenek atomerőművek.
„A brüsszeli döntéssel bebizonyosodott, hogy Magyarország szakmailag helyesen döntött a Paks II beruházás mellett, és e döntése összhangban áll az európai joggal, valamint harmonizál az európai energetikai jövőképpel is” – írja Hárfás, de sajnos ebben sincs igaza.
A bizottság döntésével ahhoz járult hozzá, hogy Magyarország állami támogatás igénybevételével építhessen fel egy előre kalkulálhatóan veszteséges atomerőművet – ez nem helyes, egyáltalán nem harmonizál a fenntartható energiaellátásra koncentráló európai jövőképpel, a jogszerűségéről pedig várhatóan majd az Európai Bíróság fog dönteni az Ausztria által már bejelentett jogi eljárás végén. Nem igaz továbbá az sem, hogy a 2011-es energiastratégia az atomenergia centrális szerepéről szólna: a stratégia egy atom-szén-zöld forgatókönyv köré épül, miközben azóta a kormány gyakorlatilag kitiltotta Magyarországról a szélerőműveket, a napenergiára pedig többszörös büntetőadót vetett ki, az energiastratégia céljaival ellentétesen.
Hárfás Zsolt szerint az atomenergia alkalmazását nem lehet kiváltani – ezt egyedül a kormány állítja, számítások nélkül (még az említett energiastratégia is számol atom nélküli energiamixekkel). A valóságban mindenki azzal tervez, hogy az üzemidő-hosszabbításon átesett régi paksi blokkok a harmincas évek közepéig működnek – arról viszont az ELTE, az Energiaklub és a Greenpeace is adott ki nemzetközi sztenderdek alapján készült, végigszámolt tanulmányokat, hogy utána a bővítés már elhagyható, a magyar energiaellátás új reaktorok nélkül is biztosítható.
Németországban a választók nem azt tapasztalták meg, hogy „hová vezet az atomellenes zöldutópia”, hanem azt, hogy atomerőművek nélkül is van élet. A németek teljes társadalmi és politikai konszenzussal az atomenergia gyors kivezetése, illetve a zöldenergiára történő átállás mellett döntöttek, ennek finanszírozására a lakosság az átmeneti időszakban valóban megemelt áramárat fizet – de nem magyar, hanem német bérszínvonal mellett.
Az Energiewendének ugyanakkor így is pozitív a gazdasági mérlege, hiszen a zöldenergia-ipar a leggyorsabban bővülő munkahelyteremtő és exportőr ágazat a német gazdaságban, ráadásul az ottani energiaszektor termelői ára egyáltalán nem drága, amit az is bizonyít, hogy Németország a második legnagyobb árameladó az európai piacon.
A német lakosság jelentős része pedig nemcsak vásárolja, hanem értékesíti is az áramot a tetőn és a kertekben lévő napelemek révén, így a magas áramár az ő számukra egyúttal jelentős bevételt is jelent. Nukleárisváltó-állításról pedig egyáltalán nincs szó, sem Németországban, sem máshol: éppen azért szeretnék jelentős uniós érdekcsoportok jóváhagyatni, hogy az EU-ban állami támogatással is épülhessenek atomerőművek, mert állami támogatás nélkül, pusztán magántőkéből már senki sem fektet be az atomenergiába.
A World Energy Outlook 2016-ról Hárfás úr pusztán csak azt nem közölte, hogy az a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség kiadványa, és még abban is csupán az atomipar szempontjából legoptimistább opció esetén számolnak minimális európai atomrészarány-bővüléssel – a tények viszont azt mutatják, hogy az atomenergia részesedése a kilencvenes évek óta csökken.
A magas magyar importhányad különösen érdekes érv: Hárfás Zsolt és kollégái szerint veszélyezteti a magyar függetlenséget, ha külföldről hozunk be elektromos energiát, az viszont a függetlenség garanciája, ha Oroszországból importált fűtőanyaggal orosz hitelből, orosz közreműködéssel épülő atomerőművekben tesszük ugyanezt. Amúgy az import részaránya tényleg magas, de azért, mert az európai piacon a tömegesen belépő megújulós kapacitások (főként a nap- és a szélerőművek) miatt tartósan olcsó az áram, olyannyira, hogy még az újonnan épült, korszerű gázerőműveinket sem éri meg bekapcsolni.
Az már csak hab a tortán, hogy a villamosenergia-fogyasztás trendszerűen nem nő, hanem a 2008-as világválság óta a statisztikai hibahatáron belül ingadozva stagnál – az EU-ban pedig évek óta csökken, a történelem során először elszakadva a gazdasági növekedéstől, az energiahatékonyságban rejlő tartalékok kiaknázása miatt.
Ami a spot, vagyis azonnali piaci áramárak emlegetését illeti, az valószínűleg vicc, hivatkozási alapnak mindenképpen: az elmúlt napokban 4 és 40 eurós árak is előfordulnak, ebből nagyon nehéz kitalálni, hogy merre halad az árampiac (az ár mindig a pillanatnyi igényektől, illetve a nap- és a szélviszonyoktól függ, de napos-szeles időszakokban akár negatív áramár is előfordul, amikor ténylegesen a fogyasztónak fizetnek a szolgáltatók – ilyen alapon bármilyen erőművet fölösleges építeni, hiszen az áram időnként ingyen van).
A hosszú távú piaci prognózisokból ugyanakkor az derül ki, hogy az áram európai átlagára tartósan a mai szint körül marad, miközben a kormány által megrendelt Rothschild-tanulmány szerint legalább a duplájára kellene nőnie ahhoz, hogy Paks II valaha is megtérüljön. Erről szól valójában az Európai Bizottság döntése, és erről lenne érdemes tájékoztatni az újságolvasókat a Roszatom fizetett lobbistájának szólamai helyett.
A szerző az LMP társelnöke, parlamenti frakcióvezetője
Forrás: magyaridok.hu
