Az utóbbi időben egyre több beszélgetésben kerül szóba, hogy mi történik az árampiacon, mitől robbantak fel az árak, milyen folyamatok húzódnak meg a megállíthatatlannak látszó áremelkedés mögött, és ez milyen hatással lesz a hazai fogyasztókra. Valóban, ha ránézünk a tőzsdei árakra, sokkoló adatnak tűnik, hogy az idei első félév villamos energia spot piaci havi átlagárai 76 százalékkal haladták meg az előző év azonos időszakának árait. De ha ugyanezt az összehasonlítást 2019-re is elvégezzük, úgy már „csupán” 21 százalék az euróban kifejezett árak emelkedése. Nem szabad elfelejtkeznünk arról, hogy tavaly – a koronavírus-járvány okozta keresletcsökkenés miatt – az árak erőteljesen csökkentek, így a mostani emelkedés inkább a korábbi, már 2018-tól folyamatosan emelkedő ártrendhez való visszatérés. De milyen tényezők okozzák ezt a növekedést, és vajon hazai vagy összeurópai problémával állunk-e szemben?
Fontos rögzíteni, hogy korántsem magyar, de még csak nem is régiós okok állnak az áremelkedés hátterében, az áram egész Európában jelentősen drágult. E cikk írásakor a német és francia másnapi piaci árak 95 euró/megawattóra érték körül szóródnak, ami hasonló emelkedést mutat, mint a hazai adatok. Az európai energiarendszerek fizikai összekapcsolása egyre könnyebbé teszi az energiaáramlást, és ez az árak kiegyenlítése irányába hat. E tendencia bennünket is érintő eseménye a szlovák-magyar távvezeték-hálózat átviteli kapacitásának jelentős, 800 megawattos bővítése 2021 áprilisától. Ez a jellemzően importőr pozícióban lévő Magyarország számára jó hír, hiszen a növekvő import lehetősége csökkentheti a hazai árakat. De akkor mégis miért drágul az áram?
A legfontosabb ok a tényezőárak növekedése, és ezen belül is első helyre kívánkozik a szén-dioxid-kvóták áremelkedése. Az alábbi ábra jól mutatja, hogy kevesebb mint egy év alatt megduplázódott a szén-dioxid-kvóták ára. A korábbi 25-30 euró/tonna szintről stabilan 50 euró fölé kúszott az ár, és 2022-re sem várnak csökkenést a piaci szereplők.
A szigorodó kiosztási feltételek, az új szektorok bevonásának terve az EU ETS (kvótaelosztási és -kereskedelmi) rendszerébe, az ezekre épülő piaci várakozások és az ezeket meglovagló pénzügyi befektetők egyaránt felfelé húzzák a kvóták árát.
De nemcsak az ETS-árak emelkedtek, ugyanilyen drasztikus áremelkedés következett be a gázpiacon is. Az alábbi ábra a hazai gáztőzsde áralakulását mutatja tavaly, valamint idén májusig. Azóta a helyzet „tovább fokozódott”, múlt héten* a 36 euró/megawattórát közelítették a jegyzések!
A magyar gáztőzsde másnapi árainak alakulása. Forrás: MEKH Piacmonitoring Riport 2021/05
Bár 2020-ban a megújuló áramtermelés 38 százalékos arányával már meghaladta a fosszilis áramtermelés 37 százalékos arányát, a gáz- és szénerőművek továbbra is jelentős súllyal vesznek részt az európai villamosenergia-termelésben. Így a szén-, gáz- és szén-dioxid-kvótaárak emelkedése azonnal beépül a villamos energia nagykereskedelmi árába.
Nehéz megmondani, hogy a tényezőárak emelkedése milyen mértékben vezethető vissza fundamentális okokra (növekvő áramkereslet, gáztárolók alacsonyabb töltöttsége, EU ETS-szabályozás), és mekkora része van ebben a spekulatív várakozásoknak. Biztos, hogy az utóbbiaknak is nagy szerepe van abban, hogy a 2008-as globális válság előtti rekordszinteket közelítik az energiahordozók árai. Látszik, hogy sorra alakulnak ki eszközbuborékok a piacokon, ráadásul egymással párhuzamosan. Kérdéses, hogy addig, ameddig nem emelkednek a kamatszintek, és olcsó marad a pozíciók finanszírozása, mi állítaná meg ezt az őrült ralit.
Magyarországról nézve egy a nemzetközi rendszerekbe integrálódott kis gazdaság csak korlátozottan tud ellenállni ezeknek a globális folyamatoknak, és ahogyan az az 1970-es években sem sikerült,
most sem fogjuk tudni megállítani a határokon a begyűrűző energiahordozó-árak hatását.
Természetesen van némi mozgástér, hiszen van valamennyi hazai kitermelésű földgázunk, lignitünk, van nukleáris erőművünk és növekvő számban naperőműveink, amik csökkenthetik a közvetlen függést a rövid távú nagykereskedelmi piaci hatásoktól.
A probléma azonban ott van, hogy mostanra a hazai mozgásteret teljesen felemésztette a „rezsicsökkentés vívmányainak” mindenáron való fenntartása. Az „olcsó” paksi áram már régóta az egyetemes szolgáltatás alacsony árainak biztosítéka, az erőmű messze a jelenlegi piaci árak alatt értékesíti az általa termelt áramot, hogy ezáltal fenntartható legyen a hazai háztartási áramárak alacsony szintje. Hasonló a helyzet a hazai kitermelésű földgázzal, amit alacsonyan tartott mesterséges áron vesznek figyelembe a lakossági gázárak meghatározásánál.
Az energiahivatal legutóbbi jelentése alapján a hazai lakossági áramár átlagosan 10,44 eurócent/kilowattóra, a gázár 2,8 eurócent/kilowattóra, ami továbbra is a legalacsonyabb az összes vizsgált európai uniós ország közül. Ez az ár már tartalmazza a hálózati díjakat és a 27 százalékos áfát is, ami elismerésre méltó teljesítmény, ha összevetjük azzal, hogy júniusban az áram tőzsdei átlagára 70 euró/megawattóra volt. Az alábbi ábra mutatja, hogy hogyan alakult egymáshoz képest a lakossági árakban elismert áramköltség és az áram tőzsdei ára az elmúlt években.
Az egyetemes szolgáltatás árában elismert lakossági áramár és a HUPX havi átlagárak. Forrás: saját elemzés MEKH-, HUPX- és MNB-adatok alapján
Az ábrán kiválóan látszik, hogy 2013 és 2018 között a kedvező konjunkturális hatások (alacsony/csökkenő áramár, gazdasági növekedés, stabil forintárfolyam) fenntarthatóvá tették a szabályozott áramárak rendszerét. 2018 második felétől kezdődően azonban a megugró áramárak egyre többször és egyre nagyobb veszteségbe taszították az egyetemes szolgáltatás rendszerét. A jelenlegi árkülönbség mintegy 7 forint/kilowattóra, azaz ennyivel drágább a piaci áramár a szabályozásban elismertnél. Gondoljuk meg, hogy ha csak 5 forintot bukik az egyetemes szolgálató vagy az őt ellátó állami nagykereskedő kilowattóránként az áram lakossági értékesítésén, úgy a 12 terawattórás lakossági kereslettel számolva ez akár 60 milliárd forintos veszteséget jelenthet egy év alatt a lakossági ellátásban részt vevő szolgáltatóknak!
Ezt a veszteséget a kereskedelmi szektor képtelen kigazdálkodni. Az éves beszámolók adatai alapján az energiakereskedelmi szektor 15 legnagyobb vállalatának együttes üzemi eredménye mindössze félmilliárd forint volt 2020-ban, szemben a 2019-es 48 milliárddal. További költségnövekedést okoz a kereskedők számára a felügyeleti díjak újabb emelése 2021-től, ami mostanra jelentős hatást gyakorol az áram-nagykereskedelem területén, csökkentve a piac likviditását. Továbbra sem vezették ki a kereskedőket sújtó „Robin Hood adót”, ami 31 százalékos többlet adóteher az általános 9 százalékos társasági adókulcson felül.
Mivel a lakosság szent tehénként kívül esik az emelkedő költségek megtérítésének lehetőségén – nem hiszem, hogy bárki Magyarországon a választások előtt kevesebb mint egy évvel lakossági energiaáremelést vizionálna –, maradnak a nem lakossági fogyasztók, akiknek viselniük kell a drasztikusan emelkedő költségeket. A vállalati fogyasztók most kezdenek szembesülni vele, hogy jövőre akár 50-60 százalékkal magasabb ajánlati árakat kapnak, mint 2021-re. Egyelőre sokan kivárnak, reménykedve a trend megfordulásában, de nehéz olyan körülményt látni, ami lefelé mozdítaná az árakat. Ha a nagykereskedelmi árak emelkedése meg is áll, további árnyomást jelent az idén bevezetett energiahatékonysági kötelezettségi rendszer, melynek várható hatásairól már írtam. Ennek 2022-es árhatása mintegy 6-7 milliárd forint lehet.
Egy további, nagyságrendjében ezzel összemérhető vagy talán meg is haladó költségnövekményt okoz idén a kiegyenlítő energiaárak megugrása, amellyel kapcsolatban az energiahivatal júniusban piacfelügyeleti eljárást indított, mivel úgy ítélte meg, hogy sem keresleti, sem költségoldalról nem indokolható áremelkedés következett be a szabályozási energiapiacon. Ma még becsülni is nehéz, hogy a szabályozási energiaköltségek mekkora többletterhet rónak a mérlegkörfelelős kereskedőkre és áttételesen a fogyasztókra, de a várható nagyságrend itt is tízmilliárdos.
Végül azt sem szabad elfelejteni, hogy az európai uniós országok közül kizárólag Magyarországon terhelik teljes egészében a nem lakossági fogyasztókra a zöld átmenet költségeit. A dinamikusan növekedő napelempark támogatására létrehozott kötelező átvételi és METÁR rendszer költségeinek finanszírozásából a lakosság kimarad, azok teljes egészében az ipari fogyasztókat terhelik, ami még tovább emeli költségeiket.
Ehhez kapcsolódóan nem tartom jó üzenetnek azt a június végi kormánydöntést, amely továbbra is fenntartja a háztartási kiserőművek éves szaldóelszámolását akkor is, ha azok létesítéséhez vissza nem térítendő állami támogatás társul. Az éves szaldóelszámolás kiváló eszköz arra, hogy azok, akik saját erőből, állami támogatás nélkül építenek napelemes rendszert, ezen keresztül kapjanak támogatást, de nem indokolható, hogy ezen a kedvezményen kívül még vissza nem térítendő állami támogatást is igénybe vehessenek. Az 50 százalékos támogatással létrejövő kapacitásokat ugyanis kétszeresen dotálja az állam, ha számukra is fenntartja az éves szaldóelszámolás lehetőségét, miközben ezek a fejlesztések forrást szívnak el az egyéb, hosszabb megtérülési idejű energiahatékonysági beruházások elől. Végeredményben mindazon meg nem fizetett hálózathasználati díjak, amelyeknek haszonélvezői az állami támogatásból megépült naperőművek lesznek, az energiafogyasztók összességét fogják terhelni, pontosabban – mivel a lakossági rezsiárak nem emelkedhetnek – a nem lakossági fogyasztókat.
Miközben a lakossági napelemes projekteket bőkezűen támogatják, nehezen érthető, hogy az állami támogatás nélkül épülő megújuló erőműveket miért sújtja továbbra is az energiakereskedőkhöz hasonlóan 31 százalékos különadó. Hogy ne csak negatívumokat említsek, öröm az ürömben, hogy a magas áramárak hatására a zöld prémium rendszerben támogatott megújulóenergia-projektek már nem igazán szorulnak kiegészítő állami dotációra, sőt egyes erőművek költségvetési befizetők lesznek a jelenlegi áramárak mellett.
A tényezőárak emelkedése, a szabályozási energiaköltségek, az energiahatékonysági kötelezettségi rendszer és a zöld átmenet finanszírozása mind ugyanabba az irányba, a villamosenergia-árak jelentős növekedése felé mutat. Ezeket a többletköltségeket a minimális fedezettel rendelkező energiakereskedelmi szektor nem fogja tudni magára vállalni, így érthető, hogy a szabadpiaci fogyasztók ugrásszerű áremelkedéssel szembesülnek a jövő évi ajánlatokban. Nehéz tanácsot adni, mit tehetnek ebben a helyzetben. A kivárás a mai ismereteink mellett inkább csodavárásnak tekinthető, rövid távon nem látszanak az árcsökkenés irányába mutató jelek.
Fogyasztóként ebben a helyzetben a kitettség csökkentése lehet a leginkább célravezető.
Célszerű lehet valamilyen indexhez kötött árat meghatározni a fix szerződéses ár helyett. Érdemes újra átgondolni az energiahatékonysági, -megtakarítási és saját áramtermelési lehetőségeket, ezáltal csökkentve az áremelkedés negatív hatásait. De úgy tűnik, 2022-ben fel kell készülnünk a magas energiaárak időszakára. Lakossági fogyasztóként persze „megvéd” majd bennünket a rezsicsökkentés, de ez csupán rövid távú illúzió, mivel az ipari energiaköltségek növekedését a termékpiacokon fogjuk áttételesen, a növekvő infláción keresztül megfizetni.
