Szokása szerint, az újév első napjaiban mérlegre tette az előző évi németországi villamos energia termelést a Fraunhofer ISE. Az intézet szerint a 2021-es kép csak első ránézésre tűnik roppant egyszerűnek: a szélből kevesebb „termett”, ezért szénből többet termeltek. Közelebbről szemlélve azonban a zöldenergia visszaesése, illetve megtorpanni látszó térnyerése jóval árnyaltabb helyzetképet mutat, miközben egy eddig figyelembe nem vett kockázati helyzet lehetőségére is figyelmeztet.
Ahogyan 2019-ben és 2020-ban, úgy tavaly ilyenkor is a kutatóintézeti adatokból az a bizakodás jött át leginkább, hogy az előre kijelölt úton sikerült még egyet-kettőt előbbre lépni. Tavaly a Fraunhofer ISE azt jelentette, hogy az előző évhez képest 4 százalékkal több zöldenergiát termeltek a rendszer szereplői, és így a ténylegesen a konnektorból vett árammennyiség több mint felét a megújulók töltötték fel a rendszerbe. A szél elérte az energiamixben a 27 százalékot, a napenergiával kiegészítve pedig 183:178 (TWH) arányban képesek voltak lenyomni az összes fosszilis forrású árammennyiséget is. Ekkor, az évek óta zuhanó szén és stagnáló-süllyedő nukleáris részarány ismeretében akár úgy is tűnhetett, hogy a lényeges dolgok eldőltek, a szénerőművek pedig hamarabb bedobják majd a törölközőt, mint azt a Merkel vezette utolsó kormányzat 2038-ra kipolírozta.
Mindezt csak azért érdemes visszaidézni, mert így érthetőbbé válik, hogy a tavalyi év, amikor a további menetelés nem vált ilyen egyértelműen láthatóvá, a 46 százalékos zöldenergiás energiamix arány miért tudott kiváltani nem várt reakciókat az elemzőkből. Az első, felületes olvasatban 2021 volt az az év, amikor a megújulók 50,5 százalékról 45,8 százalékra „zuhantak” úgy, hogy közben a szén húsz százalék feletti mértékben visszahízott. A Fraunhofer intézetnél politikusabb, inkább thinktank jellegű akciózást felvállaló Agora Energiewende azt is hozzátette mindehhez, hogy 2021-ben 33 millió tonnával (4,5 százalékkal) erősödött a szén-dioxid-kibocsátás 2020-hoz viszonyítva, és így Németország tavaly – ahelyett, hogy a maga elé 2020-ra kitűzött – 1990-hez viszonyítottan – 40 százalékos kibocsátás-csökkentést tovább erősítette volna, visszaesett a korábban már teljesített, 38 százalékra.
Ez azonban ugyanannak a problémának a leírása és továbbdramatizálása, és csak ezekből az arányokból valószínűleg kár messzemenő következményeket levonni, mivel nemcsak, hogy különböző súlycsoportok arányszámai keveredtek egy sorba, de a mennyiségek és a német energiátmenetben lezajló folyamatok társítása nélkül ezek az arányok megtévesztők is lehetnek.
Szél, nap csillagok
Németországban a zöldenergia térvesztése egyértelműen a szélerőművek számlájára írható. Arra, hogy miközben összességében a nettó villamosenergia-termelés 2021-ben, kismértékben (12 TWh) tovább nőtt a koronavírus-járvány utáni gazdasági felfutásnak köszönhetően – és így elérte a 490 TWh szintet -, a megújuló energiatermelés a tavalyi, majdnem 240 TWh szintről 225 TWh alá esett vissza. Ezzel a csökkenéssel egyik oldalról nézve rosszabbul teljesített a szektor még a 2019-es évnél is (237 TWh), másrészt viszont a -15 TWh összességében egyáltalán nem a világvégét jelző tábla, pláne, hogy mindez csak és kizárólag a szélerőművek termelésének visszaesésével függ össze.
Leginkább azzal, hogy a 2020-as év rekordszeles volt, a 2021-es viszont a sokévi átlagos szélerősséget és mennyiséget sem produkálta. A részletes statisztikákból kibogarászható, hogy a szárazföldi (onshore) farmok majdnem 300, a tengeri (offshore) erőművek pedig majdnem 400 órával kevesebbet dolgoztak tavaly, mint egy évvel korábban. Így nem is meglepő, hogy a 2020-ban megtermelt 132 TWh után tavaly az on-, és az offshore szélerőművek csupán 113,5 TWh-ányi áramot adtak a hálózatra.
Német offshore turbinák az Északi-tengerben: 400 órával kevesebbet dolgoztak Kép: Getty Images
A különbség érzékeltetéséhez talán elegendő kapaszkodót jelent, hogy a világ jelenleg legnagyobb tengeri szélerőműve, a 2021. decemberében bekapcsolt Hornsea 2 – ami valójában egy három részből álló, a tervek szerint 2025-re végül 6 GW maximális teljesítményre képes projekt második tétele – a maga 165 darab, egyenként 8 MW-os szélturbinájával (vagyis 1320 MW névleges termelőpotenciállal) évente valamivel több, mint 4 TWh áramot fog a brit hálózatra adni.
A szárazföldi szélerőművek 89,5 TWh-t termeltek, a tengeri platformok 24 TWh-t; ez utóbbi mennyiségből a legnagyobb falatot az Északi-tengerben álló szélturbinák produkálták (18,5 TWh). E termelési adatok alapján az is látszik, hogy a korábbi éveknél jobban visszaütött az, hogy a német szélerőműves kapacitások bővítése 2021-ben – ahogyan az utóbbi években jellemzően – nagyon szerényre sikerült. Annyira, hogy offshore szinten nem is volt bővülés (továbbra maradt a 7,8 GW kapacitás), míg onshore-fronton is csupán 1,7 GW plusz kapacitás került a rendszerbe (amivel az összes szárazföldi termelőpotenciál 56,1 GW-ra nőtt).
A németországi szélerőművek az ország összesített nettó villamos energia termelésének így is mintegy 23,1 százalékát tették ki, ami az energiamix-tortából a legvastagabb szeletet biztosítja számukra.
A napelemes rendszerek kapacitásnövekedése a szélnél lényegesen nagyobb volt. A 4,9 GW plussz rendszerbe építéssel novemberre 58,6 GW lett a német pv-potenciál, mely végül 44,6 TWh villamos energiát adott a hálózatra (de megközelítőleg 4 TWh-t a saját rendszeréből direkt adott a fogyasztóinak). A fotovoltaikus rendszerek 2021-ben azonban szintén kevesebb energiaforráshoz jutottak mint egy évvel korábban: az energiadiagramok szerint a teljes terheléssel futott (napsütéses) órák száma a 2020-ban mért 927-tel szemben tavaly csak 857 óra volt. Ezzel együtt is: a gyarapodó napelemes áramtermelő potenciál végül 0,7 TWh-val több áramot termelt mint egy évvel korábban, és ezzel kishíján elérte 10 százalékot az energiamixben. Ráadásul:
a március és augusztus közötti időszakban a napelemes rendszerek minden hónapban több áramot termeltek, mint a széntüzelésű erőművek, az áprilistól októberig tartó időszakban pedig a gáztüzelésű erőműveket múlták felül.
Néhány újabb napelemes rekord is született ezekben a hónapokban: április 27-én 13 órakor rögzítették a rendszerben az új teljesítményrekordot (37,8 GW), május 30-án a napi energiamix-részesedési csúcsot (30 százalék), június 27-én (13:30-kor) pedig a pillanatnyi energiamix-részesedési rekordot (60,9 százalék). Az egy hónapban hálózatra adott energiamennyiség legmagasabb értékét júniusban mérték, ami 7,1 TWh volt.
A vízenergia 1,2 TWh többlettel zárt 2021-ben és 19,4 TWh-át adott a rendszerbe; , a biomassza pedig – amolyan +0-ásként -, picit teljesítette felül az előző évi 43 TWh-ás mennyiségét és ezzel 8,8 százalékig jutott az energiamixben. Noha sem a vízre, sem a biomassza energiaforrásra épült termelőkapacitások nem változtak, a jelentőségüket talán azzal a legegyszerűbb érzékeltetni, hogy a német biomassza termelés nagyságrendileg összevethető Magyarország teljes éves áramfogyasztásával (46 TWh).
A német zöldenergiatermelésben így állt össze tavaly az a 225 TWh, ami azzal, hogy 15 TWh-val kevesebb mint egy évvel korábban, hat százalékot csökkenve a megújulók részesedését 50 százalékról 45,7 százalékra vitte le.
Szén: 20+ százalék
A gyengébb szélenergiás termelés kompenzálására a németek elsősorban a még meglévő lignittüzelésű erőműveikre támaszkodtak. Pláne igaz volt ez az év második felében, amikor a gázárak elszabadultak az európai piacon, és így nem érte meg belőlük az ugyancsak jelentősen dráguló áramot előállítani. A német barnaszén erőművek tavaly összesen 99 TWh áramot adtak a hálózatra – áll a Fraunhofer jelentésében, ami azt is jelenti, hogy az előző évhez képest 16,9 TWh-tal több áramot termeltek – és így a tortából is nagyobb, egy 20,2 százalékos méretű szelet lett az övék.
A szél és a szén mögött a harmadik helyet az atomenergia szerezte meg, de az az év végén lefelezett nukleáris flotta miatt már biztos, hogy e rangsorolásban ennyire elől az atom utoljára szerepelt. A 2021-ben termelő hat atomerőmű a több mint 65 TWh-jával 13,3 százaléki jutott ez az energiaforrás.
A gáz viszont – a már szóba hozott gázárrobbanás miatt több mint 10 százalékos termelés-visszaesést szenvedetett el, és 10,4 százalékra volt képes.
Mindezekből az olvasható össze, hogy a „felfordulást” 2021-ben egy alig 5 százalék arányú átrendeződés idézte elő, ám ez az energiamennyiség (15 TWh) egyáltalán nem kezelhetetlen méretű probléma.
Ahogyan az a napelemek teljesítményadatainál igazolódott: kevesebb energiaforrásból is lehet többet termelni. Feltéve, hogy a termelőerők mennyisége nő. Ha több szélturbina forgott volna ugyanabban a szélmennyiségben, mint tavaly, több áramot termeltek volna a rendszerre – ez ilyen egyszerű. És ezzel el is érkeztünk ahhoz a ponthoz, ami Németországban eddig is tudott, ám figyelmen kívül hagyott kockázati tényező volt a rendszerben.
Atomot? Kinek?
Akinek újdonság volt, többnyire értetlenkedve fogadta, hogy Németország 2021 végén, ilyen energiaárak mellett, tényleg lekapcsolt a hálózatról három nukleáris blokkot, s hogy a maradék hármat pedig idén szilveszterkor adja majd át a történelemnek. Igaz, csak fizetős tartalomként, de a 444.hu-n néhány napja megjelent egy levezetés, ami alaposan körbeírja, mi minden vezetett a németek 2022-es végső atombúcsújához. Hogy miért nem tényező az áram pillanatnyi magas piaci ára és hogy miért nem Fukusimához kell ez kötni, hanem a német választók politikai akaratához.
A cikk ugyan becsábult abba az általános érvényű tévedésbe, hogy a németek az egész EU-t meg akarnák tisztítani a nukleáris erőművektől, de ez ettől még nem igaz. Az uniós tagállamok ma is szabadon határozhatják meg energiaszerkezetüket, és dönthetnek akár az atomerőmű építés mellett is. Ez ügyben az a nem magától értetődő, hogy ehhez kaphatnak-e uniós támogatást vagy sem. A németek vélekedését e kérdésben az utóbbi napok hírei egyébként konkretizálták, de ezzel együtt is többnyire igaz, amit a 444-es cikk állít: jelenleg Németország jól halad, de az energiaátmenetéhez szükséges útjának még csak a felénél tart.
A lekapcsolt német atomerőművek kapcsán megjelent egy másik – inkább hangos, mint megalapozott – vélekedés is, mely szerint 1) a németek tehetnének másként is, például éppen most, az energiaválság közepén nem kellene bezárniuk az atomerőműveiket), 2) amit tesznek, az szembefordítja őket Brüsszellel [értsd: a francia EB-elnökség kezdetével törvényszerűen megérkező, a korábbinál atomlobbistább politikával] 3) az atomerőmű bezárások a szénerőművek újbóli felerősödését eredményezik, ami az eredeti energiaátmeneti-, illetve a klímacélok megcsúfolása. Ez a vélelem azonban, miközben a pillanatra reflektál, miközben sem a nagy képről, sem pedig a kirakó egymáshoz kapcsolódó részleteiről nem tud vagy nemigen vesz tudomást.
Az európai uniós atomerőmű kérdés két nagy témára bontható: az új atomerőművek építésére, illetve a meglévők tervezettnél további működtetésére. Utóbbi a könnyebb ügy a tekintetben, hogy ott az a legfőbb kérdés, hogy a nukleáris létesítmények üzemidő hosszabbítása ütközik-e szakmai vagy politikai akadályokba.
Az EU-ban jelenleg 102 reaktor működik, emellett 72 már leállt, 4 építés alatt áll, 25 projekt pedig kútba esett. Az aktív rektorok átlagéletkora 36,4 év, és az elmúlt 30 évben nem épült új reaktor és ezek működését is eredetileg 30-40 évre tervezték, az üzemidőhosszabbítás kérdése gyakorlatilag mindenhol előkerült már. Magyarország számára a sorvezető Belgium lehet, ahol a kormányzati és iparági köröknek addig-addig nem jelentett lényegi problémát a szomszédos országok 2015 óta egyre erősödő aggályainak lepöckölése, amíg most mindent, gyorsan, nagyban rögtönözniük kell. Mivel 2025-ig minden reaktort leállítanak. A Belgiumban ma még működő 7 reaktor átlagéletkora meghaladja a 41 évet, és bár a Doel és a a Tihange erőművekkel kapcsolatosan számos riasztó probléma került napvilágra, az erőművek működési engedélyei még hosszú időre biztosítanák a termelést. Tavaly év végén azonban a belga kormány is elismerte, hogy a reaktorok kiöregedtek, s hogy azokkal a leállás-javítás-visszakapcsolási manőverek nem tekinthetők sem fenntarthatónak, sem normálisnak. A paksi atomerőmű továbbműködtetésével kapcsolatban megjelent energiatermelési alternatívára nézve a belga történet így legalábbis figyelmeztető jel: a magyar nukleáris reaktorok átlagéletkora 36,5 évnél jár, és az atom nagyobb arányt (48 százalék) képvisel az energiamixben, mint Belgiumban (39 százalék) – ahol most 4 év alatt kell egy alapjaiban más áramtermelői struktúrát kiépíteni és beüzemelni.
Ami az új atomerőmű építéseket, illetve az uniós „zöldatom” missziót illeti: a vita középpontjában az áll, hogy az EU dotálhat-e efféle beruházást. Atomerőművet eddig is építhetett (volna) bármelyik tagország, csak az ehhez szükséges pénzügyi matek ezt többnyire nem tette észszerűvé – így lehetővé. Ez ügyben az 56 reaktorral termelő Franciaország az atomlobbisták igazodási pontja, aminek egyszerű oka van: a francia nukleáris potenciál a teljesítési ideje vége felé közeledik (átlagéletkor: 36,6 év, részarány az energiamixben: 67 százalék). Ez a flotta így biztosan nem húzza ki 2050-ig, miközben Franciaországnak csak saját forrásra támaszkodva esélye sincs a következő másfél évtizedben több tucat nukleáris blokkot meg-, illetve felépíteni.
Abból kiindulva, hogy a francia beruházásként zajló Flamanville és Olkiluoto egy-egy, illetve a Hinkley Point C két blokkjának építése milyen nehéz feladványnak bizonyult az utóbbi másfél évtizedben, mindez technológiai és strukturális problémákat is előrevetít. De ha csak a pénzügyi igényre fókuszálunk: ha egy blokk átlagosan 5-6 milliárd euróból megépíthető is lenne, attól még ezt az akár 300 milliárd eurót is elő kellene teremteni valahonnan.
Egy francia lapnak az uniós belső piac biztosa, a francia Thierry Breton (aki korábban volt gazdasági, pénz- és fejlesztésügyi miniszter is) néhány napja azt nyilatkozta, hogy Franciaországnak 2030-ig, a meglévő atomerőművi potenciál fenntartásához 50 milliárd, azt követően viszont akár 500 milliárd euróra is szükséges lehet. Ekkora összeget azonban csak a francia költségvetésbe ezt biztosan nem lehet belepasszírozni. A kiút ebből a helyzetből az lehet a franciák számára, ha az EU jogi és / vagy pénzügyi forrásokat biztosít a helyzet legalább részbeni fel-, illetve: megoldására. Ennek egyik módja lehet, ha az EU a zöld megállapodás részévé teszi az atomenergia támogatását – vagyis a megújuló energiatermelők támogatási keretét vagy hasonló „ösztönzőt” a nukleáris iparnak is biztosít. A franciának „természetesen”, de az azért kérdés, hogy az orosznak, az amerikainak vagy a dél-koreainak is-e?
Ez ügyben azonban két tételt is érdemes volna a továbbgondolni.
Az egyik, hogy a „paksi bővítés” címszó alatt előkészített Paks II. projekt részben azért kapta meg 2016-ban – több éves kötelességszegési eljárás és vizsgálat után – Brüsszelből a zöld jelzést, mert a kormány mégiscsak elismerte, hogy az orosz hitelből finanszírozandó beruházás állami támogatást tartalmaz, és így a piacinál kedvezőbb feltételűre torzul annak pénzügyi konstrukciója – ami miatt viszont majd, ha tényleg megépül Paks II. akkor az ott előállított áram hálózatra kerülésének és felhasználásának számos kritériuma van, amiből ma nem látszik az „olcsó áram” biztosíthatósága.
A másik tétel pedig az, hogy a nagy francia atomerőmű-építésért való lobbizás mögött Franciaország újratervezte az egész energetikai jövőjét – és ebben a jövőképben fokozatosan feladja a nukleáris energiás hegemóniára törekvését. A nagy blokkok építése helyett az illetékes miniszter is a divatos – de egyelőre csupán a jövő ígéreteként akceptálható – kis moduláris reaktorok (SMR) gyártásában látja a honi nukleáris ipara jövőjét. Mindezt azonban csak 2030 utánra tervezi, azon egyszerű oknál fogva, hogy jelenleg 2030-ra ígérik az SMR-ek szériagyártásra érettségének elérését. Ezt ígéri Angliában Boris Johnsonnak a RollsRoyce is, az Egyesült Államokban pedig Bill Gates is – feltéve, hogy a kemmereri pilot 2025-re sikerrel zárul. Miközben a Klíma és ellenálló képesség törvénye alapján Franciaországot 2030-ra a szélre, a napenergiára, a hidrogénre és a biogázra alapozva kell átállítani úgy, hogy legalább 40 százalékos zöldenergia-termelési arányt kell elérni az energiamixben. Félreértés ne legyen: ez is temérdek pénzbe kerül majd. Csak ehhez az EU már most is ösztönzőket és támogatásokat biztosít.
Botlás volt, nem bukás
A németországi energiaszektor 2021-es produkcióját – noha az, hogy kevesebb szél fújt, lehet külső oknak címkézni – leginkább egy váratlan botlásnak érdemes tekinteni. Olyan botlásnak, ami részben abból következett be, hogy Angela Merkel kancellársága utolsó éveiben már inkább fékezte, mint segítette volna a megújulók térnyerési dinamikájának fenntartását, ugyanakkor – ha a meglévő elveken és szabályozásokon érdemben nem változtatnak – tovább növelte volna a zöldítési folyamat költségeit leginkább viselő lakossági fogyasztói terheket.
A klímacélok elérésének komolyan vételére, illetve az ennek érdekében a szélenergiás beruházások felpörgetésére és a rendszerbe építhető napelemek 53 GW-ban való felső korlátjának eltörlésére így azonban hiába érkezett az utóbbi években egyre több szakmai, iparági, majd politikai jelzés, az érdemi bővülés elmaradt. A leginkább az ország nyugati részén fekvő Rajna-vidék-Pfalzot és Észak-Rajna-Vesztfáliát sújtó özönvíz és klímakatasztrófa után már hiába váltott, és vette le a napelemes bővülést korlátozó sapkát (melynek köszönhetően 4 GW új pv-s termelőerő kapcsolódott a hálózatra), a távozó kormány szélenergia ügyben az országnak adósa maradt.
Merkel annak kidolgozását és végrehajtását is az új kabinetre hagyta, hogy a szövetségi alkotmánybíróság 2021. márciusában úgy döntött: radikálisan más tempóra kell váltania a kormánynak. Az AB úgy találta, hogy az addigi kormányzati klímapolitika nem elégséges a 2030-ra vállalt klímacélok elérésének biztosításához, illetve: mivel az nem tartalmaz részleteket a 2030 utáni kibocsátáscsökkentési tervekről, Németország klímasemlegességi céldátumát öt évvel korábbra, 2045-re jelölte ki. Ebből az következik, hogy ennyivel rövidebb idő alatt kell a megfelelő mennyiségű és minőségű energetikai beruházást levezényelni és beüzemelni, de ugyanerre az eredményre lehet jutni az őszi választások konklúziójával is.
A szociáldemokraták, zöldek és liberálisok alkotta új koalíciós kormány máris „klímakormánynak” titulálja magát – habár a tervek ismertté válásánál többre még nem futotta. Az ambíciókat illetően azonban nem csak az elgondolkodtató, hogy az új kormány 2038 helyett 2030-ra húzta vissza a szénkivezetési dátumot, de az is kitudódott, hogy a koalíciós megállapodásnak a 2040-es földgázkivezetés is fontos kitétele volt.
Az új zöldenergiás terveket illetően szintén sok megvalósításra váró ígéret van: novemberben megjelent, hogy az eddig 2030-ra megcélzott 100 GW napelemes termelőerős célszámot az új kabinet megduplázta, s a 200 GW elérése érdekében az évtized végéig évente legalább 15 GW-nyi napelemes bővülés feltételeit akarják biztosítani. A szélenergia-termelés felfuttatására szőtt terv is hasonlóan meredek: az eddigi, 2030-as offshore célszámot (20GW) 30 GW-ra emelték, de 40 GW-ot akarnak 2035-re és 70 GW-ot céloznak meg 2045-re – írta meg a WindEurope.
A szárazföldi szélerőművek potencianövekedésének tervezése során – mely szerint Németországnak 85-125 GW onshore erőmmérettel kell rendelkeznie az évtized végére – azt is bekalkulálták, hogy a jelenlegi állomány egy részét cserélni kell majd (mivel az 55 GW-ból jelenleg több mint 8 GW már 20 évnél is régebb óta pörög és dolgozik).
Az új kormány – nem függetlenül az unió 2030-ra előírt 40 százalékos megújulós céljaitól – a korábbi 65 százalékos célszámait 80 százalékra módosította. Mindezt úgy, hogy a folyamatosan növekvő energiaigény alapján a 2030-as energiamixet már 680-750 terawattosra tervezik, melyben 480-540 TWh „leszállítása” a szélre, a napra és más megújuló energiafajtákra hárul. Plusz feladatként mindehhez hozzáadónak az Energiewende második periódusára már korábban kiosztott tételek, mint például az energiatároló rendszerek továbbfejlesztése, a smart grid hálózati megoldások elterjesztése, a szezonális energiamennyiség-kiegyenlítések megvalósítása, a különböző zöldenergiák logisztikai összekapcsolása.
És bár az egyelőre megjósolhatatlan, hogy mindebből mi, mikorra, és hogyan teljesülhet (ahogyan az is, hogy ennek nyomai jövőre mennyire lesznek láthatók a Fraunhofer ISE éves, energiás összegzésében), az új kormány dinamizálási szándéka ettől még vitán felül áll. Ha a bővítési folyamat valóban megindul, akkor a 2021-es botlás megismétlésének is egyre kisebb esélye lehet. 2023-tól atomerőművek nélkül is, és aztán függetlenül attól is, hogy fúj-e éves rekordot a tengeri szél.
Forrás: napi.hu
