Rugalmas, vékony és pihekönnyű napelemeket fejlesztettek ki az MIT mérnökei,
így hamarosan bármilyen ruhán, okostelefonon, sőt akár egy lufin vagy egy papírlapon is termelhetünk elektromos áramot.
Még évek telhetnek el, mire sikerül megoldani a hajszálvékony napelemek nagyüzemi gyártását, de a neves műszaki egyetem laboratóriumában Vladimir Buloviű és Annie Wang több évig tartó kísérletezéssel bebizonyította, hogy az általuk kitalált módszer működik.
Fotó: Joel Jean és Anna Osherov
Buloviű gyártási eljárásának lényege, hogy a napcellát, a hordozófelületét és a védőburkolatát egy folyamatban hozzák létre. Ez azzal a plusz előnnyel is jár, hogy a helyben létrehozott hordozófelületet soha nem kell kezelni, tisztítani, és ezzel minimalizálják a koszolodás veszélyét, amely csökkentené a napcella teljesítményét.
A kutatócsoport az áramkörök gyártásánál gyakran alkalmazott parilént használta hordozóként és burkolatként. Ezzel a rugalmas polimerrel a DBP nevű szerves anyagból készült fényelnyelő réteget burkolták be. Az egész gyártási folyamat szobahőmérsékleten, egy vákumkamrában zajlik, oldószerek felhasználása nélkül, ami szintén nagy előny, mert a hagyományos napelemgyártási folyamat magas hőmérsékleten történik, brutális vegyszerek felhasználásával.
A kutatócsoport kihangsúlyozta, hogy csupán a kezdeti lépést tették meg, és még többféle anyaggal megpróbálkoznak, hogy növeljék a szuperkönnyű napelem hatásfokát. Az áttörést úgyis az jelentette, hogy kitaláltak egy újfajta gyártási módszert, ami ráadásul még tisztább is a korábbiaknál.
Forrás: index.hu
A miniszterelnök az ún. „Modern Városok” sorozat keretében a héten Szekszárd számára ígért több tízmilliárdnyi fejlesztést.
Ennek egyik elemeként Paks és Szekszárd között épülne egy olyan vezeték, amelyen az atomerőműben keletkező meleg vizet juttatnák el a szekszárdi távhő-rendszerbe.
Kicsit emlékeztet ez az elképzelés a szovjet idők utópisztikus, megalomán kísérleteire, mint amilyen a magyar gyapot- és narancstermesztés, vagy épp a szibériai folyók folyásirányának megfordítása volt.
A meleg víznek ugyanis van egy olyan tulajdonsága, hogy – lehűl. Ezért van az, hogy 15 (20) kilométernél nagyobb távolságra még korszerűen hőszigetelt csővezetékeken sem érdemes a meleg vizet transzportálni. Paks-Szekszárd pedig alsó hangon is 30 kilométer.
Persze rossz, hogy az atomerőműből jelenleg is hatalmas mennyiségű forró víz ömlik a Dunába, és ha esetleg megépülne még egy atomerőmű, akkor meg még több, de nehezen hihető, hogy nem találhatóak Szekszárdnál közelebbi ipari, mezőgazdasági vagy egyéb létesítmények, amelyek fűtésére a meleg vizet hasznosítani lehetne.
Mondjuk ahhoz képest, hogy annó Szibériában a folyók – kudarcba fulladt – megfordításához atombombákat is bevetettek, mi még egészen jól állunk: a Paks-Szekszárd cső „mindössze” 10 milliárd forint közpénzt emésztene fel.
Forrás: energiaklub.hu
